Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Kalapis Zoltán: Egyre vékonyodó cérnaszálon függünk…
Nos, az elmúlt 75 esztendő ilyen kimenetellel járt a mi vérségi vagy a házasság révén keletkezett családi körünkben (eredménynek, hozadéknak csak nem mondhatom!), ilyen foghíjas lett háznépem mozaikképe, ilyen sok benne a vakablakszerű üreg.... Ha valakinek a fülét netán sértené a szenvelgő hang, amely, magam is érzem, olykor mintha kicsengene a tárgyilagosnak szánt mondatok hátteréből, azok számára megismétlem, hogy jómagam is - akinek pedig az írás, a magyar írás a kenyere -, csak a véletlenek közrejátszása folytán lettem magyar. Megírtam már ugyanis, hogy születésem színhelyétől fogva lehettem volna spanyolul beszélő - esetleg magyar származásúnak mondott — argentin állampolgár, vagy a visszatérés után egészen könnyen válhattam volna magyarul is dadogó jugoszláwá, kevert nyelvű jugó- magyarrá. A sors keze, némi családi indítás és sok-sok akarás segített át az útvesztőkön. Úgy is mondhatnám, hogy önszorgalomból lettem magyar, saját akaratomból tértem vissza a bolyba. A családi történetnek, a mesének itt még nincs vége. Bátyámékra, életüknek alkonyodó felében, hatalmas szerencsétlenség szakadt: meghalt egyetlen fiuk, utód nélkül maradtak. A baj nem jár egyedül, mondhatnám, a fonál ebben az esetben biológiai okokból szakadt meg... Némi emelkedettséggel a hangomban szögezhetem le - amit, őszintén remélem, senki sem vesz hatásvadászatnak -, hogy most már egy szál magamban állok a vártán, s próbálom megfogalmazni valamilyen módon, lehetőleg visszafogottan, rapor- tomnak folytatását. Dióhéjban talán így: a másodízigleni leszármazottaim esetében a magyarság majdhogynem természetes állapot, úgy is mondhatnám, hogy fix pont, amelyből már nehezen lehetne őket kimozdítani. A jövő többé-kevésbé belátható: a kritikus harmadik nemzedék is már a magyarrá válás göröngyös ösvényére lépett. A tizenhat éves újvidéki unoka a süldő lányok nyüzsgő életét éli, miközben sok szálon át kötődik fajtájához: dolgozatot ír a magyar történelem és irodalom nagyjairól, s mondatai is egyre gördülékenyebbé válnak; magyar költők verseit adja elő a versenyeken, a rádióban, a tévében: sűrűn forgatja a magyar könyveket, most már azzal a felismeréssel is, hogy egy tekintélyes részük - a segéd- és szakkönyvek, az ismeret- és adattárak - minden téren eligazíthatja; kiismeri magát a magyar újságok között, megtalálja az őt érdeklő közleményeket. Szabad idejében zsúrokra jár, álarcosbálra, pesti kiruccanásra készülődik, télen a művelődési egyesület folklór egyesületében ismerkedik az ének- és tánchagyománnyal, nyáron néprajzi táborokban nemezei, korongok Mint a szivacs, úgy szívja magába anyanyelvűnk zamatait, műveltségünk nedveit. Örömöm telik benne... Családom másik szeme fénye, egyetlen egyenes ági leszármazottja, a hároméves zágrábi fiúunoka tartogatta számomra öreg napjaim egyik legnagyobb élményét. Nemcsak arra a „belső boldog fényre” gondolok, amely már az unoka látásakor átitatja a nagyapákat. Én ennél sokkal többet kaptam. Valamelyest megnyugtatott, letompította aggodalmaimat, kételyeimet, gyanakvásaimat: talán még sincs minden veszve, talán még nem késő... Az történt ugyanis, hogy a nem régi első és ez idáig az egyetlen találkozásunkkor (még egy átok azokra, akik sok egyéb bűnük mellett még a nagyszülők, és az unokák találkozását is lehetetlenné, illetve módfelett körülményessé tették), egy kimondottan egynyelvű közegben, velem magyarul beszélt, minden unszolás nélkül, azon a nyelven tehát, amelyen csak ők ketten — apja és ő — közlekednek a családban. Még véletlenül sem tévedett közben.,Adjál mákoszt” - állt meg előttem a kis lebegő hajú, örökmozgó motolla, amikor ráéhezett a nagymama küldte süteményre. Kis nyíló eszével beilleszkedett a családi rendbe: az anyjával és hozzátartozóival horvátul, azaz anyanyelvén beszél, apjával és hozzátartozóival pedig „apanyelven”. 62
