Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Kalapis Zoltán: Egyre vékonyodó cérnaszálon függünk…
mil álltak, az oly nélkülözhetetlen műveltség, a kultúra támpillérei, összekötő kapcsai nélkül. Megijesztett nyájként, mondhatnám némi fenntartással, akárcsak az egész közösség, amelyhez tartoztak. Ami elkezdődött 18-ban, folytatódott 44 után is, más feltételek között, de ugyanabba az irányba. Most is ott érte őket legjobban a környezet átfedő hatása, ahol a leggyengébbek voltak: magyarságukban, bolgárságukban. Azok az éltető nedvek, amelyek esetleg táplálhatták volna egyébként is hiányos történelmi, nemzeti és nyelvi tudatukat, már korábban egyszerűen máról holnapra elapadtak. Azt a kevéskét pedig, amit régebben vagy esetleg menet közben magukba szívtak, nem tudták sem megóvni, sem átadni. Előbb némi megütközéssel hallgatták gyermekeik kevert nyelvét, majd fásult beletörődöttséggel, tehetetlenségüknek engedve, s nyilván kényelmi szempontok miatt maguk is átálltak a szamoposzluga, a boloványé és más kölcsönszavak ezreinek használatára. Ha valaki netán nyelvtisztaságról, nyelvápolásról, az anyanyelv páratlanul gazdag szókészletének tiszteletéről és óvásáról beszélt nekik, akkor ezt vegyes érzelmekkel fogadták, olykor bűntudattal is, de másnap már ismét makaróninyelven érintkeztek egymással. Nem azért, mert nem akartak szebben és szabatosabban beszélni, hanem mert nem tudtak. S mi lett a vétkes nemtörődömség következménye? Az történt, ami a természetben: ha nem gondozzák a védőerdősávot, az ártó szelek kiszikkasztják a termőföldet, áthordják a humuszt a szomszédos földekre... Ok kilencen — anyám és apám mellett a nagynénik, nagybácsik hada - kezdetben még állták valahogy a sarat, a második nemzedék viszont már elbizonytalankodott, botladozott, egyikük már a rajtvonalnál roggyant térddel összecsuklott. A nagy szóródás, mint általában lenni szokott, a harmadik és negyedik nemzedéknél következett be, a beolvadás ténye itt már a maga teljességében mutatkozott meg: nevükkel, nyelvükkel, érzésvilágukkal messze estek a magyarságtól. Náluk a nagymama, a dédanya már csak a folklorizált, az irodalomban is kiadósán kiaknázott „magyari- ca” képében jelenik meg, „vajdasági” színfoltként. Amelyik még él közülük, az teljesen hozzáidomult környezetének nyelvéhez, szokásaihoz, ízlésvilágához, s megvan a maga kedvence is a népinek csúfolt zenevilág csillagai között. Amit eddig elmondtam, nagyobbrészt a család anyai ágára vonatkozott, ott volt legpusztítóbb az erózió. Az asszimiláció, persze, nem kerülte el az apai ágat, a bánáti bolgársághoz tartozó részt sem, szinte valamennyien lemondtak a valamelyest a csángókhoz hasonlítható paltyén mivoltukról. Ha széttekintek a vert hadon, láthatom, hogy magyarországi magyarok, bulgáriai bolgárok, szerbiai jugoszlávok, németországi magyarok és szerbek lettek, ezeknek az utóbbiaknak a németségbe való beolvadásába aligha kellene kételkednünk. A végeredmény tehát azonos, csak a kiindulópont volt eltérő. Ok már 250 éve kisebbségi sorban éltek, sorsuk az országhatárok megváltoztatása nélkül is meg volt pecsételve: csak a társadalmi folyamatok gyorsaságától függött, hogy népcsoportként mikor tűnnek el a színtérről. Sorsuk beteljesedése tüzetes vizsgálódást érdemelne, mint ahogy az anyai ági rokonság romlásáról is töviről hegyire kellene beszélnem, de erre most se idő, se tér. Egyszer, ha megérem, majd megírom családom beolvadásának elhallgatott történetét. A számba vett apai és anyai hozzátartozók utódai közül - nem számítva azokat, akik Magyarországra költöztek - csak mi ketten, bátyám és én maradtunk meg úgy-ahogy magyarnak, mind a megboldogult régi és az új Jugoszláviában, mind a boldogtalan kis Jugoszláviában. Két megtépázott törzsbeli, két utolsó mohikán. 61
