Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Kalapis Zoltán: Egyre vékonyodó cérnaszálon függünk…

lik. Általános lesz a bizonytalanság, az irhamentés szabállyá válik. A kilencvenes évek legelején, tudjuk, a szétszóródás látványosra fordult, mint áradáskor a folyópart, úgy vált le nagy tömbökben népünk testéről az életerő.

A menekülés nyugtalanító gondolata nem új keletű ezen a tájon, ellenkezőleg: ismétlődőjelenség. Családomban is többször fölmerült. Először enyhébb formájában, a kivándorlás képében jelentkezett a húszas évek derekán. Másodszor 1944-ben tört ránk: lázrohamként, hisztériás hangulatként. Oltalmat és biztonságot remélve, felhevülten készülődtünk nekivágni a nagyvilágnak. Özvegy anyám két suttyó legénykéjével az oldalán napokig tépelődött, alighanem Kosztolányi strófájának szellemében kérdezgette önmagától^ „Ijedve futnék, ámde hová lehet?” Az országúira, földönfutónak? Végül is maradtunk, pedig bátyám már kerített egy kétkerekű taligát. Nem veszett kárba, mert később ezen szállítottuk haza az elhagyott német katonai raktárakból a marmeládésládákat. Harmadszorra nem is olyan régen bukkant fel, de ez már csak afféle fejem körül zümmögő piaci légy volt, amelytől egy csapásra megszabadultam.

Megismételhetem ezek után, alighanem nagyobb nyomatékkai is, hogy nálunk a magyarság nem természetes állapot, semmilyen körülmények között nem az, s kevés az esély - mondjam azt, hogy semmilyen —, hogy esetleg azzá váljon. Ha csak egy cérnaszálon valahogy mégis meg nem kapaszkodunk...

Ä társadalmi környezet egyszerűen nem ad, talán nem is adhat immunitást. Nincs öröklött védettségünk, nincs burokhártyánk, mint az anyaméhben. Tegyük ehhez hozzá, hogy nem nyújt biztos oltalmat az intézmény, a szervezet, az iskola, de még az egyház sem, a család sem, jóllehet, szerepük pótolhatatlan, nélkülük talán már nem is lennénk.

Közben a következményeket tekintve nem sokat nyom a latban az sem, hogy békés korszakban élünk-e, avagy válságosban, hogy toleránsabb szemléletek kerülnek-e némi túlsúlyba a társadalomban, vagy a türelmetlenséget szító elvek, az ezeken alapuló gyakorlat. Ha valakinek a háza dűlőfélben van, egyre megy, hogy a csendesen munkáló talajvíz málasztja szét, vagy az ár sodorja el.

Minden időben nehéz tehát ezen a tájon magyarnak lenni és megmaradni. Amikor ezt modom, erre gondolok: nehéz tartósan megmaradni, nemzedékeken át. Nem lehetetlen persze, de túl sok a kísértés, és nagyon kevés az ellenállóképesség.

A bánáti katolikus bolgárságból (paltyénok, pavlikének) származó apám földműves családjában hatan voltak testvérek, az ugyancsak torontáli eredetű anyám családjában pedig - egy régi dohánykertész família sarjaként — hárman. Valamennyien a századforduló gyermekei voltak, nem sokkal a sokat ígérő XX. század beköszöntése előtt és után jöttek a világra. Elődeik 100-150 évig túrták a földet, s fölverekedték magukat a középparasztság sorába. „Felvitte az Isten a dolgukat” - mondták róluk azok, akiknek kevesebb volt, ámbár ők maguk is megmaradtak az eke szarva mellett. Fajtájukat, nyelvüket sem cserélték.

Századunk első két-három évtizedében, ha nem is mindnyájan, de zömmel kikerültek az egynyelvű, zárt falusi közösségekből, s a kisebb-nagyobb városokban telepedtek le, ahol a szociális rétegeződés törvényszerűségeinek engedve iparosmesterek, szakmunkások, kiskereskedők, tanítók, vasutasfeleségek, háztartásbeliek, házbérből élő járadékélvezők lettek. Anyagi helyzetük évtizedek múltán sem javult lényegesen, de mivel az életszínvonal általában növekedett, ez őket sem kerülhette el. Szorgalmukkal, kemény munkájukkal érvényesültek, közben ide-oda pofozta őket az élet.

Nem voltak iskolázott, olvasott emberek, lényüket a népi hagyomány, a kollektív tapasztalat formálta, részben még a városi hatás egy problematikus rétege is, így aztán az impériumváltással bekövetkező változásokkal szemben teljesen védtele60