Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Harkai Vass Éva: Közép-kelet európai requiem (Jung Károly költészetéről)
vállalásának sokat idézett felismeréséig jut el („Vagy minek kitérni a vers elől, / S szabad-e kitérni a vers, / A szó elől egyáltalán?”). Ezekben a költeményekben egyes szám első vagy második személyű grammatikai formákban a lírai én is explicite jelen van, s kérdésfeltevései, bármire irányulnak is, őt magát is érintik. Része a világnak s részese a felvetett problémáknak. Mindezek a mozzanatok arra utalnak, hogy Jung Károly költészete a hetvenes évek végéig terjedő időszakban mégsem a meglelt történelmi szkéné kiteljesítése révén tudta felmutatni legnagyobb eredményeit, hanem a jelmez mögött megbúvó lírai én megmutatásával. Az „alámosott idő” patinás tárgyi eszköztára, „a pannóniai élet folytonosságának költői képei” 9 és az ezeket benépesítő különös lírai szubjektumok, valamint a mindezt megjelenítő, antikvitásba hajló versnyelv e folyton megújuló költészet egy új szakaszában mélyül majd el, s eredményezi a költő világképének egy komplexebb megfogalmazását. Ez már a kilencvenes évek verstermése - a Barbaricvm (1991) ideje. Az előző verseskötetben megfogalmazott „kérges, egybeállt idő” (Az erdődi révnél) jegyében íródnak a Barbaricvm versei. Pannónia, a limes,a barbárok földje (Közép)- Kelet-Európa, a Balkán alkotják talajukat, amely kései barbárok és hordák dúlásá- nak nyomait rejti. A táj, mely egyben haza, de a kivetettség, az űzöttség terepe is, korok cserépedénye, amelyben együtt hánytorog az „abortált múlt, az elvetélt jelen”, s a „kitaposott méhű jövő” ( Hová lehet a költő Kelet-Európábán?). Nehéz vértezetű, súlyos versbeszéd fémjelzi a Barbaricvm költeményeit, s nem véletlen, hogy közöttük sok a rondószerű haláltánc és fohász. Az áthajlások nem a verstanokból ismeretes hullámoztatás kellékei: éles vágásokként metszik s lökik el maguktól a sorvégeket. Kemény, naturális nyelviség ölt itt formát. Az eddigi Jung- versekben a lét egzisztenciális megélésére a mottóként alkalmazott József Attila- idézetek utaltak s a költemények ezekre való helyenkénti ráhagolódásai. A Barba- ricvmh&n a determináltság teljes súlyával, tragikumával zeng fel; „minden korábbi költői tapasztalat mozgásba lendül, magasabb szintre emelkedik. Tematikailag az új versekbe is beépülnek a kő-stúdiumok, a történelmi levegő, az erotika, a botanika, a haza-fogalmak.” 10 Az eddigieknél még keményebb, naturálisabb versnyelv sorra hányja, dobálja, veti a felszínre e „szajha”, „céda” kor „sok-sok történelmi lim- lom”-át. ,A fedőnevek mögül kihulló történelem” üli itt nászát „e zagyva, / Megfordult időben”, hol „körkörös / Vagináliák ódája zeng”, s a „cizellált szonett” „merő idült impotencia”. A kimerítőnek tűnő idézéssorból is tapasztalható: a kötetben szinte egybeolvashatók a világ egzisztenciális megélését célzó, mélyen metaforikus megfogalmazások, képsorok. A Barbaricvm versciklusai szinte eggyéolvadtak, ami nem a kötet szerkezetlenségére, hanem egynemű, homogén versközeg meglétére utal. Kinagyított, monumentális képekben tombol a történelem, „szárnyal az idő”, sodorja magával mindazt, ami biztonság, megnyugvás stabilitás után kiált. E fel- bolydult ezredvégen örök időktől fogva csupán egy a biztos: hogy „Farkasokká lettünk immár”, s ,A fájdalom itt maradt velünk” (Helyzetjelentés a.d. 1979.). Az idézett versrészletek metaforikusságából az is világosan kitűnik, hogy a költő mélyen megélt, valamily kollektív emlékezetre támaszkodó egzisztenciális élménye túlmutat a napi politikai csatározások reáliáin. A szomorú valóság véletlene következtében tűnhet csupán pragmatikusan aktuálisnak mindaz a történelmi hordalék, amelyet e költészet, nem jelenünk militáns beintésére, hanem éveken át épített, alakított barbárságélménye eredményeképp formált ezredvégi zilált énekké. A Bar9. Uo., 7. 10. Csányi Erzsébet: i.m., 73. 56
