Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Harkai Vass Éva: Közép-kelet európai requiem (Jung Károly költészetéről)
ményre kell odafigyelnünk, melyek önreflexív vonulata épp azt a költészettani kérdéskört érinti, amely a költő harmadik kötetének egyik fő hozadéka. Az első versciklus kezdő- és záróverse szonett, s a három ciklus közül a másodikban és harmadikban dominál majd ez a versforma, jelezvén a költői kísérlet új csapásait. A nyelvi burjánzást követő redukáltság után a formai építkezés gesztusát, azt a költői alaphelyzetet követhetjük nyomon itt, amikor a költő figyelmét a világ nyelvi és formai megragadhatósága köti le. Valamelyest ebből ered e költészet még mindig hermeti- kus zártsága is. Kordában tartott ritmus, a verssorok végére zárként kattanó rímek, sorok elmetszését eredményező áthajlások, feszes versbeszéd, zártság e műforma eredményei a Jung-versben, függetlenül attól, hogy a költő aránylag öntörvényűén közelít a szonetthez. Pontosan állapítja meg tanulmányában Csányi Erzsébet, hogy Jungnál (akár Füst Milánnál) a téma is, a forma is (1. Füst sajátos műfajálarcait!) a rejtőzködést szolgálja (tulajdonképpen az önmagát folyton megkérdőjelező objektív líra eszköze): „Az ódon történetiség tárgyi közege tematikusán, a szonett pedig formailag jelenti azt a rejtőzködést, amely paradox módon éppen a megmutatkozás eszköze.” 5 A meglelt műforma ugyanakkor az Ami nincs stiliszti- kailag is hangsúlyos ellenpontjaként hat: a megidézett történelmi idők barbárságélményét, naturalista érdességét a vers patinás, kifinomult formája ellensúlyozza. Bár az Ami nincs költeményein belül még mindig felfedhetők e költészet hiányai is („Ezeket a szövegeket nem hatják át mélyen megélt kételyek s nem feszíti őket té- pelődő önvizsgálat sem...” 6), kétségtelen, hogy a kötetben már ott sorakoznak a Jung-líra nagy versei is. Érdekes módon azonban nem a patinás szonettforma meghódítása során, eredményeképp születtek az igazán súlyos Jung-költemények! Amikor - valóban, szó szerint - csak a forma kedvéért újra fellapoztam a kötet legmagvasabb szövegeit (a Post vitám gloria ciklusból az azonos címűt, s A Disque Bleu füstje címűt, az Alámosott idő ciklusból a szintén címadó, valamint A háttér ürügyén s az Ami nincs című költeményeket), megdöbbenve tapasztaltam, hogy egyik sem a szonett műformájában íródott. Ezek azok a bizonyos egyből szabott, szakaszolás nélküli hosszúversek, amelyek gyakoriságukkal a kötet szonettjei mellett sorakoznak - kivéve a verseskönyv címadó költeményét, amelynek „szigorú, puritán formáját” 7 a klasszikus négysoros versszakokba komponált, tiszta szerkezetű, áttetsző, sorvégi tagolódású versmondatok alakítják. A jelenség rendellenességére Utasi Csaba már 1977-ben felfigyelt, mondván, hogy bár Jung a szonettel, e míves formával annak idején „fokozott érdeklődést keltett”, a kötet súlypontját a verseknek egy másik vonulata képezi, „s nem a szonettek, amelyek valójában az első ciklus kötetlen, súlytalanul lebegő tablózását viszik tovább tudatosabban, szervezettebb formákban, de végső fokon úgyszintén ’szép’ képek fölmutatásával.” 8 Ezekben a versekben a történelmi allúziók is sorra elmaradnak, s helyükbe a lírai ént is felléptető, egészen személyes élmények lépnek. Az idősebb költőtársat, Gál Lászlót megidéző versben (A Disque Bleu füstje) a caporal kék füstje lengi be az elszállt idő emlékét s „dacol” az elmúlással. A kortárs Tolnai Ottóhoz címzett költemény {Post vitám gloria) költészetnek és életnek a lírai ént is közelről érintő kérdéseit s a „vállból tüzelő nagy-nagy költemények” közös emlékeit járja be. Az Alámosott idő a címbe foglalt s az egész kötet kontextusában ható metaforát fejti ki, A háttér ürügyén című pedig a személyes múlt felfejtésével a verssel való szembesülés szükségszerűségének és 5. Uo., 72. 8. Utasi Csaba: i.m., 97. 7. Uo., 99. 8. Uo., 97., 98. 55
