Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Brasnyó István: „Térzenészeket fölveszünk!”
cionálásból; ha így haladunk, fordult meg a fejemben, sohasem érünk el Árkádiába! Bár előbb még az esti injekcióm van soron... A levegő színe alapján azonban nem hittem, hogy ez a nap is alkonyatba fordulhat, nem pár óra múltán, hanem az idők végezetéig, hiszen annyi minden váratlan és rendellenes dolgot értünk meg már eddig is, úgyhogy ez az egy már nem lenne sem váratlannak, sem rendellenesnek mondható. Ekkor emberem, Délvidéki Ármány, a nyílt utcán váratlanul arról kezdett beszélni, hogy ő egyáltalán nem ostoba, és erről szeretett volna mindenáron meggyőzni. Tudata megcsillanó mélyén bizonyára ostobának érezhette magát, ostobának érezhette az egész helyzetet, amelyet teremtett, amelybe minden mértéken felül beleráncigálta moribundus lényemet. Inkább illett volna ezt a pályaudvar büféjében megvitatni, ahol esetleg más is bekapcsolódhatott volna ebbe az eszmemenetbe, némely terepszínű egyenruhát viselő tétlen, órák óta a megfelelő menetirányú járműre várakozó egyén, olyikuk fölfegyverezve — ám mindkettőnk részéről ösztönös lehetett a vita kihozatala az utcára, tekintve, hogy - hankármilyen nyelvi szinten is - de magyarul beszélgettünk, ami a helyszínt szemügyre véve már magában is félig-meddig életveszélyes dolognak, hetyke kihívásnak számíthatott volna bármely, kizárólag csak ilyen helyeken adódó váratlan helyzetben. Ez világunk egy újabb dimenziójaként kezdett „kije- gecesedni”: alighanem azt a folyamatot nevezik így, amikor az ember ereiben nem hirtelen fagy meg, hanem fokozatosan kezd megdermedni a vér. És mindezzel szemben egünk aranyos csillámlása, örökkévalóságot sejtető ígérete... Elszánt lépés volt ez a részéről, az ostobaság tagadása, olyan helyzetben, amikor a társadalmilag egyedül hasznos megnyilvánulás az egyén részéről az őrület, a szubjektív destrukció kiteljesítése, ami már kezdett viselkedési normává fajulni, a Központi Elme ezt sugallta, és sokan ennek a szorgalmazásából éltek, immár ez volt a hivatásuk és az életcéljük - akadtak köztük fontos személyiségek, ismert írók és művészek is s most itt valaki visszautasítja a vele kapcsolatban fölmerülő olyan ártalmatlan tulajdonság vagy fogyatékosság gyanúját, miszerint ostoba, balga vagy kétbalkezes, vagy akár félkegyelműnek is nézhető, amikor ez a teljesség mértékéhez képest éppen semmi, már-már elhanyagolható, afféle megrögzött vidéki tulajdonság. Hogy valaki a totális agyatlanítás közepette egyszeriben az eszével kezdjen büszkélkedni, a tanyai léckerítésként hézagos elméjével, amelyen kényére-kedvére jár át a pusztai szél: hát ez lesz ebben a fajtában a nagy és maradandó! Máris előfizetett az öröklétre! Egyedüli kár, hogy agglegényként éldegél, és ha kiürítette a soron levő palackot, az ablakon keresztül hajítja ki, vágja a világ fejéhez. Agglegény nép, sárba ragadt gumicsizmában, s ha ajtaja előtt kilép a csizmájából, csak a csizma szárának két kerek nyílása látszik ki a földből, a föld sarából, és csupán azt kell megcéloznia, ha újra bele akar huppanni. így ugyanis nem tudja elvonszolni a kutya, a marha meg a disznó viszont fél a ház küszöbéig menni, hogy egészen beletiporja a sárba. Meg azok, ha ki is szabadulnak, egészen másfelé veszik az irányt.- Hanem a híres sógor! - ötlik föl bennem egy réges-régi kép, de csupán azon a szinten, mintha máris el akarnám felejteni, mint afféle (állítólagos) moribundus.- Elesett a fronton - közli velem kurtán, mintha olyan mindennapos dolog lenne elesni a fronton. 45
