Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Brasnyó István: „Térzenészeket fölveszünk!”

szembeszél sodorja el itt az elméletet, amely szerint majd én belefolyok a fejébe, vagyis a lehető legnagyobb mérvű befolyást gyakorolom rá, ám ő csak néz, a piros szemével, és vigyorog, és azt mondja: Megvagy!

És úgy kezd tegezni, ahogyan én tegezném őt, mivel egy kicserélődési folyamatban mégsem magázhatnám önmagamat, és egyszeriben inni is akar, én viszont megszokásból már jóideje egyáltalán nem iszom; mondom, ez vékony jégre fog vezetni engem, ez a Délvidéki Ármány, mert ha én iszom, akkor annak kétségtelenül valami következménye is lesz, a következményekből pedig elegem van mostanra, mert ha az ember egyszer (állítólag) a végét járja, akkor jobb, ha következetesen ehhez is tartja magát, reggel és este megadóan felszedi az injekciókat, és napközben sem kóborol el messzire, ha már nem hajlandó kényszerűen ágynyugalomra ítélni magát, amíg csak felfekvések nem jelentkeznek a bőrén.

Induljunk ki a legvalószínűtlenebből, mivel mára a világ, amelyet eddig jóhiszeműen laktunk, a valószínűtlenségek összessége lett, mind érzelmileg, mind világnézetileg ezzé fokozta magát, itt már nem csupán az ágálás, hanem a lapí- tás is patetikus, és eszme, ami csak akad, egyszeriben mind idejétmúlt. Az e- lőmbe halmozódott emberi jelenségnek azonban nem tulajdonítható ilyesmi: feltételezhetően csupán annyi fészkel a tudatában, hogy magyar anyanyelve folytán magyar, a nyelvesztétika szempontjából mára teljesen lerongyolódott délvidéki köznyelvet beszéli, bácskai tájszólásban, és a világ többi dolga közelről sem tűnik áttekinthetőnek előtte. Amennyire föl tudom fogni, vagy képes vagyok a szavaiból kihámozni, valahonnan jön, ahol bizonyos ügyben járt, és harcteret emleget, ahol maga is megfordult (korábban?), meg hogy sokan elszöktek, és azokat is járt már meglátogatni Magyarországon, de úgy vágott neki a dolognak, hogy sejtelme sem volt róla, hol keresse őket, se cím, se semmi, csak tapogatózott, és ugyanúgy akadt rájuk, mint rám is; akad közöttük, aki „Növi Zéland”-ba akar menni. Én hogyhogy maradok?- Nem megyek „Növi Zéland”-ba - mondtam. - Nem tartok sehová sem. Még Magyarországra sem.

Hihetetlenül gyorsan lenyeltem az általa rendelt italomat, s azt is éreztem, hogy semmi hatással sincs rám: úgy látszik, az én bőrömben levőkre ilyen állapotban már nem hat az alkohol, s ettől nyomban meg is ijedtem, mert ha nekilátok itatni magamban a halált, jó időbe fog telni, amíg becsípne, úgyhogy inkább fizetni akartam, no, de majd ő, ám csak egy halom értéktelen pénzt sikerült előrámolnia a zsebeiből, csupa ötszázast, ezrest, de szép számmal még százasok is akadtak a halomban, amelyben csak egy-két tízezres vöröslött, mire azt mondtam, hogy kár lenne megszámlálni, nincs az harmincezer dinár sem, úgyhogy én fizettem, mire az egész bankóhalmot rám akarta lőcsölni, alig tudtam lebeszélni róla, s közben az járt a fejemben, vajon megsérteném-e, ha most nyomban buszjegyet veszek neki a falujába, és megígértetem vele, hogy Szenttamásig meg sem áll, de hát mindig olyan voltam, mint a mosogatórongy, sohasem tudtam a sarkamra állni.

És azután csak vonszoltam magam utána, mint valami rontást.

Mentünk abban a szép sárga világolásban, az arannyal fölengedett okker, a citrommal derített arany színében játszó ég alatt, miközben bal lábam egyre kevésbé akart lépteimhez igazodni, valamelyik, még mindig eleven idegszál megérezte a piát, amit ittam, s alig észrevehetően kivált a többi összehangolt fúnk44