Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Brasnyó István: „Térzenészeket fölveszünk!”
műket a gyermekkoromban hallott latin nyelvű szertartások szavai, egyszóval kezdtem tisztába jönni jelentésükkel, meg azzal is, hogy Isten nekünk csak a szavakat adta, hogy legyen mivel körülhatárolnunk a természet jelenségeit és megnyilvánulásait, s utána magunkra hagyott bennünket, valahol a nyelvek világában: ez az a tálentom, amellyel gazdálkodunk. Hanem én miféle gazdálkodást csapok itt, ebben a lenyűgöző, kis szögben beeső, rezzenetlen napszélverésben a legszenttamásibb Délvidéki Ármányra várakozva, aki mintha a világ leghosszabbik barázdáján jönne most végig, igencsak komótosan, hogy mindeddig se híre, se hamva, búzavetését szemléli talán, hogy jól kelt-e, húzza az időt, lopja az életemből hátralevő (állítólag) rövid tartamot. Végül is úgy jelenik meg, tűnik elő, mintha képzeletem minden energiájával vetíteném bele látósíkomba, a sárgás színben fölsejlő levegő löszporától lépetten, cipőjét és bőrzekéjét is ugyanaz a por szitálta be, akárcsak nadrágját és haja bodrozódását: végtére is ki kit keres közülünk egy akadozó forgalmú pályaudvaron, ahol még feltűnést sem keltünk, illetve bárki szemében itt már-már minden, akármi egyaránt feltűnő lehet, és jelentéktelen megnyilvánulás is tekinthető immár oktalan cselekedetnek: még folyik a dolgok téves értelmének és téves jelentésének összecsiszolódása, hitté hasonulása. Helyi viszonyaink közepette, mondjuk, nevezetesen egy új időszámítás kezdete lehetne a mérvadó, amely a szlavóniai háborúból indult ki, és egészen pontosan Vukovárnál kezdték mérni, (ahol 1920 táján egy országos kommunista párt alakult), és sehol a világon senki sem jött rá a tévedésre, amely pedig már Nostradamus jövendöléseiben is szerepel. Nostradamus jövendöléseinek nagy híve és hűséges olvasója volt Diego Rivera mexikói festő, a Trockij elleni jégcsákányos merénylet egyik szervezője. És már belül is vagyunk a körön, csupán azt szeretném, ha az én jelenlétem fölösleges lenne, itt, akárhol, Mexikóban, egy új időszámításban: mert minek, amikor (állítólag) szinte vége is van a részemről. Látomásomnak vagy sejtésemnek a telefonhívó, e Délvidéki Ármány elfólde- lésével kapcsolatban nyilvánvalóan volt valós alapja, mivel úgy festett, mint aki frissen és sebtében bújt elő valamely gép kerekei közül, hasa alól, ahol legalábbis meghatározott karbantartási munkálatokat hajtott végre: tenyerének rovátkái, ujjainak körömháza fáradt olajtól volt fekete, szeme villanyhegesztő fényétől forgott vérben - mindenesetre képtelen voltam a szemébe nézni -, de különben szilárdan állt a lábán, de mintha napok óta nem aludt volna, sőt, közben részeg is lehetett, de annak a hatása az idő múlásával elszállt a fejéből, úgyhogy mostanra már nem is maradt semmi sem az agyában, mintha üreget vájt volna benne valami, mindenesetre képtelen lettem volna megállapítani, honnan is jöhet, és főképp hova tarthat, mert még a látszólagos céltalanságnak is kell hogy legyenek valahol tartalékai, annyi semmiképpen sem elegendő, hogy valaki csak pusztán létezik. Mert vagy létezik valósan is, vagy nem létezik. Ebbe a hiányosságba, amit képezett, kellett volna beépülnöm, kitöltenem a hézagait, hogy legalább valami látszólag egész kerüljön a birtokomba, vagy én magam kerüljek a birtokába, mint afféle névleges egésznek, ami valójában váltig tartó töredékesség, miközben én a végemet járom, (állítólag) az utolsókat rúgom, most ebből kerekítsek valami épületest, amikor magamból már képtelen vagyok, vagy legalábbis úgy jön ki, hogy képtelen volnék rá. Micsoda gyakorlati 43
