Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Brasnyó István: „Térzenészeket fölveszünk!”

mába szoktak menni), azonkívül pénz dolgában is már régebben megszorultam, s mivel ezt mások alakították így, talán arra számítva, hogy hamarosan a béka segge alá fogok csúszni, nem lett volna tisztességes önmagámmal szemben, ha tovább folytatom az italozást, az olykor éjjel-nappal tartó tivornyázást, s mindenemet eliszom; úgyhogy sorsom alakítóival szemben a hónapokon át folyamatosan tartó absztinenciát állítottam, részemről ugyanis ez tűnt nem csupán a legváratlanabb - ha nem a legértelmesebb lépésnek is -, így aligha mászhat a múlt idei hatalmából épp kiveszőben levő, sok kis, nyúlós alakja a képembe, különösen most, hogy a háború közelségétől való félelem még meg is vadította őket, a legtöbbjük akár a veszett fene, fejükben fölkavart méhraj forrongása, lépten-nyomon valamit bizonyítani akarnak, és ha piásan kapnak, ostrom alá vesznek, sokkalta kíméletlenebbül, mint a békeidőkben, amikor még ők diktálták a feltételeket, mert mostanra már nincsenek feltételek, mindenkinek kü- lön-külön kell idomulnia ahhoz, hogy beleélje magát és meglakja ezt a föltétel- nélküliséget, lelki föltétlenséget - egyszóval errefelé tartottam, vártam a telefonhívót, s, bár rohadt volna le a drótja a telefonnak, erre gondoltam közben, hogy ekképpen is még messzebbre kerüljek mindenféle délvidéki merény- től és ármánytól, hogy zavartalanul elmerülhessek a valóságra tapadó stúdiumaimban, s ne a mások, akárki, jöttmentek által nekem szánt sorsommal kelljen viaskodnom, hiszen a sorsomat már úgyis, már jóval korábbról, mélységesen gyűlölöm.

Az én szakasztott kisebbségi sorsom! S ahogyan ezt a fabatkát sem érő sorsomat a velem azonos kisebbséghez tartozók akarták minduntalan irányítani: a hatalom kisebbségi emberei! Az ő kis eszközeikkel! A hatalom kisebbségi embereinek fő-fo eszköze az alattomosság volt, amit ők agyafúrtságnak tartottak. Mostanra olybá tűnt, ez kifutotta magát, elcsapták őket. Szabad levegőre értem, a háborús idők szabad levegőjébe, ez meg egyből a mellkasomban kezdett kutakodni. Hát én csakugyan valami szerencsétlen egyed lehetek! - ezt állapíthattam meg ismét (állítólag) halálos betegen, kifelé jövet az autóbusz-pályaudvar büféjéből, mert a telefonhívót sehol sem láttam ott benn lézengeni, hacsak az elmúlt évtized folyamán annyira meg nem változott, hogy föl sem ismerem már, s én is annyira meg nem változtam, hogy már ő sem ismer föl engem. Ezzel érdemes tisztában lennem, és különben is, mit akarhat tőlem? Semmire sem vagyok kapható, két éve egyhuzamban csak harctéri jelentéseket hallgatok, rádióból, tévéből, és olvasok az újságokban.

Kóchaját talán már elhordták fészeknek a madarak.

Bőrzubbonyának barna színű fényezése lekopott, karikái megrozsdásodtak.

Ismertetőjele nem több, mintha az utóbbi tíz évet föld alatt töltötte volna. Bulldózer fordította ki a temető árkából, és valahol megszerezte a telefonom számát.

Lehetséges, hogy nem is vele beszéltem, már hallucinálok, rémeket látok, egyszóval a végemet járom. Azonban alkalmam nyílik, hogy futólag tanulmányozzam a világból való kipusztulásomat.

Odakinn, a pályaudvaron, mennyországbéli nappalok világossága áradt, a megvilágítás minősége engem legalábbis az örök világosságéra emlékeztetett, a kifejezetten visszafogott, egyáltalán nem tomboló, tobzódó, s nem is fogyatkozó, épp ezért a végtelenségig in extenso, in aetemam kitartó lux perpetuára, s igen megnyugtató, majdhogy megható nem volt - szinte csak most nyerték el értel42