Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Brasnyó István: „Térzenészeket fölveszünk!”
Brasnyó István „Térzenészeket fölveszünk!” 93 kora tavaszán (valójában nem is volt még tavasz, csupán a hó olvadt el napok alatt február végén: pár nappal korábban ugyanis még vért köpdöstem a hóba, állítólag halálos beteg voltam, ám valahogy nem fűlött hozzá a fogam, hogy be is ismeijem, csupán a lelkem mélyén és titkokban készülődtem a halálra; a fólszáradt úttest porzott a nehéz járművek nyomán, a nap pedig alacsonyan és a szokásos fénynek a felét sem árasztva delelt) telefonon keresett, és látni akart, találkozni velem, amit végleg nem tudtam mire vélni, mivel alig szoktuk látni egymást, és még véletlenül sem találkoztunk az eddigiek folyamán megadott helyen, csupán arra tudtam gondolni, hogy ugyan mibe, ugyan mibe, ugyan mibe keverhetett, és most vonszolódhatok találkozni vele, téblá- bolhatok a pályaudvaron, ahol mondta, hogy várni fog, bár még az is fölmerült bennem, hogy nem megyek el. Nem én! Azután mégis elmentem, mert meg sem fordult a fejemben, hogy feküdnöm kellene, vagy letagadnom magam, esetleg csak belejajdulnom a telefonkagylóba, s hát gondoljon, amit akar. Mert megvolt annak már tíz éve is, hogy a világon közös ügyünk akadt: hosszú temetési menetben vonultunk Szenttamás széles utcáján, szinte hangtalanul, csupán a halottszállító kombibusz előtt haladó, helybeli Rózsafüzér Gyülekezet asszonyainak csoportjából hallatszott valami ájtatos surrogás, amikoris a gyászmenettől futamodásnyira eső gyalogjáróról valaki örvendezve a nevemet kiáltotta - azonban az úttesten vonulók közül a legtöbben az enyémmel azonos vezetéknevet viseltek, s ezek mindannyian arrafelé rántották a fejüket, mint valami díszszemlén; ilyen közös, alkalmi események részesei voltunk eddig csupán, bár időközben a nevemet kiáltó is elhalálozott, és a háború is kitört, és az események egymástól függetlenedve kezdtek lejátszódni, már közelről sem akként, mint egy díszszemlén. Úgy emlékeztem rá, hogy valami módon mindig is közel volt a temetőhöz a ház, ahol tudtommal egykor élt, a régi falusi temető aljában volt, talán száz lépésnyire ükapám, az 1848-as szabadságharc nevezetes civil hazardőijének sírjától, bár a temetőt azóta felszámolták, ükapám hamvait pedig új temetőbe helyezték, ami felett kétségtelenül ő, a száz évnél is sokkalta régebben megboldogult, hahotázott volna a legjobban, ha látja: hogy, íme, már megint, még holtában is kicsúszott a karmaik közül! Habár a kései utódoktól benépesített községnek égető szüksége volt arra a területre, ahol emberemlékezet óta a magyar temető feküdt. Hogy a helyén város épüljön, nekünk meg ne legyenek elődeink. A mellkasunkban lépcsőházak büdös huzata, a fövő káposzta szaga ziháljon... Tehát ahogy (állítólag) halálos betegen betérek az autóbusz-pályaudvar büféjébe, pedig már jóideje csak alkalomadtán szoktam inni, mert mintha minden szesz elpárolgott volna innen, kikerült volna a frontra (ahogyan a harangok Ró41
