Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Gobby Fehér Gyula: Jegyzetek életünkből
Gobby Fehér Gyula Jegyzetek életünkből A Kultúra ketrecben *• mióta az ENSZ bevezette a szankciókat Jugoszlávia ellen, a következményekről naponta hallunk híreket. Kiderült, hogy minden bajunknak a zárlat az oka. Lassacskán odajutunk, hogy a szerelmi bánatukat elsíró csalódottak is a zárlatot emlegetik, ha egy világ omlik össze bennük. A zárlat lett a nagy bűnbak, és nálunk divat lett bakot lőni. Ami a kulturális életet illeti, a zárlat óta valóban nagy változáson ment át. Ha számba is vesszük a változásokat, sorba állhatunk a zárlatot szidalmazok között (is). Szerbiában valamikor évente többezer címszó jelent meg a könyvkiadóknál. Ez a szám most ezer alá csökkent, és a tendencia további zuhanást jósol. Nincs filmszalag, becsempészni is szinte lehetetlen, és a megszokott 15-20 film helyett egy év alatt mindössze 7 film készült el, azok is lehetetlenül szerény anyagi keratek között. Nincs festék, nincs ecset, nincs megfelelő papír a festők számára. Ha nem járnának át magánúton a szomszédos országokba, nagyon sokan térnének át az akvarelliszti- kára, és országunk nemsokára a Guiness Rekordok könyvében szerepelne, mint az akvarelltermelés világbajnoka. Nincs papír, s nemcsak az újságok küzdenek a papírhiánnyal, egyre kevesebb tankönyv lát napvilágot, miközben egyre hevesebb politikai indulat követeli az új tankönyveket. Még senki sem számolta össze, hány kulturális intézmény csukta be a kaput az utóbbi két évben, ettől valahogy nagyon ódzkodnak, pedig előbb-utóbb ki fog derülni az igazság. Mindnyájan tapasztalhatjuk, hogy mozivállalatok, színházak, kiadóvállalatok, múzeumok máról holnapra eltűntek. Többé senki sem emlegeti őket. Megszűntek, felszívódtak a levegőben, elpárologtak, mintha egy bűvész varázspálcája érintette volna meg őket. Olvasom a kimutatást, hogy vállalataink képtelenek kifizetni a művelődésre és oktatásra szánt adójukat, amely az idén kb. 0,3 százalékát teszi ki a kereseteknek, pedig két évvel ezelőtt ez még egy teljes százalék volt, s tudjuk, hogy akkor a legtöbb vállalat jövedelme a többszöröse volt a mainak, a fizetések reálértékéről nem is beszélve. Ha ezt figyelembe vesszük, megértjük, hogy a nemlétező pénzből nem lehet pénzelni a régi intézményrendszert. Odajutottunk, hogy a nemzeti kultúra alappih léreinek tartott nemzeti intézmények sem képesek az önfenntartás költségeit kifizetni. Inog az akadémia, a nemzeti múzeum, a nemzeti színház, a nemzeti könyvtár. Mellesleg a könyvtárak évek óta alig vásárolnak könyvet. A múzeumoknak nincs pénzük megvenni a legértékesebb leleteket sem, s most hiába kerülne elő akármilyen kincs Vespasianus korából, legfeljebb hatalmi szóval lehetne intézkedni sorsa felől, a műemlékvédő intézetnek arra sincs pénze, hogy megvegye, arra sem, hogy restaurálja, már arra sincs, hogy megőrizze, ami jelenleg a gyűjteményében van. Hogyan lehet megőrizni a feltárt és ismert kincseket? A galériák nem vásárolnak semmit a művészektől, örülnek, ha nem kell valamit eladni a meglévő gyűjte34
