Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Juhász Erzsébet: Úttalan utaim

szeriben, mint akit áramütés ér, rádöbbenek, hogy álmodtam az egészet, s most, hogy az álom hirtelen megszakadt, hallom az ismerős lövöldözéseket az éjszakában. Egy-kettő. Egy-kettő-három. Aztán egy darabig csönd. Majd kezdődik elölről az egész. Mégiscsak tévedtem. Nem álomból riadva fekszem ágyamon, hanem kint rohanok valahol az országúton, és oly réges-rég óta rohanok, hogy elhatalmasodik rajtam a félelem: már át is léptem az országhatárt, elfognak, vagy el sem fognak, egyszerűen csak lepuffantanak, mint a kutyát. S a szívem úgy zakatol, mint egy cséplőgép. Aztán meg, mint akit újabb áramütés ér, eszembe ötlik: milyen országhatárról lenne szó? Milyen határról is? Hisz a határ bennem van, kettős kötődésben élni nem más, mint kettős marginalitásban. Itt is, ott is a legkülső körön, bármikor eliminálható masszaként. Egyik felem keresi a másikat, egyik marginalitásom menekül a másik elől, egyik be akarná kebelezni a másikat. Egyetlen világos mozzanat maradt csupán, az, hogy eltévedtem. Pontosabban: örökösen eltévedőfélben vagyok; nem vagy soha sehol.

Nem dédelgetek hiú reményeket afelől, hogy látásomat valaha is visszaszerezhetném. Tudom, soha, sehol sem fog már bennem feloldódni a szorongás, hogy eltévedhetek, vagy hogy: jaj, biztosan már megint eltévedtem. Holott ha- zatalálhat-e itt az ember valaha is? S akkor már: szorongok, hogy eltévedek, tehát itthon vagyok?

)

X

33