Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Juhász Erzsébet: Úttalan utaim

hogy képtelen vagyok életem színtereinek a részleteit észrevenni, memorizálásukra pedig egy szikrányi hajlandóság sem lakozik bennem. Nem messzi tájakra kell gondolni, hanem azokra a helyszínekre, ahol életem, legalább harminc éve szakadatlanul zajlik. Egyszer például megütközve vettem észre városunk központjában (ahol naponta megfordulok) egy eléggé mutatós áruházat, hogy vajon hogyan került oda egyszeriben, mire hozzátartozóim szelíden, ám leplez- hetetlen megütközéssel közölték velem, hogy legalább két éve ott található, ahová nekem ez idő alatt, úgy látszik, nem vetődött el a tekintetem. Az ehhez hasonló példákat a végtelenbe nyúlóan sorolhatnám.

Kezdtem lassacskán úgymond szemrevételezni vakságom rejtélyének lehetséges okait. Legalább húsz éve szemüveget viselek. Kezdetben egészen gyöngét, amit ablaküvegnek szokás nevezni. A vakoskodáshoz tehát nem volt alkalmam hozzáidomulni. A szemüveg számomra kezdetben azt az örömöt jelentette, hogy felismerem a közelgő ismerősök arcát, el tudom olvasni az utcaneveket a sarki táblán. Sőt, ezen túl egyfajta titkolhatatlan büszkeséget is dédelgettem magamban, hogy arcom a szemüvegnek köszönhetően igazi értelmiségi jelleget nyert. Egyszóval: határozottan büszke voltam szemüvegességemre. Ezen ifjonti korszakom múltával szemüveges voltom élménye újabb árnyalatokkal gazdagodott. Egyre inkább úgy éreztem: mögéje rejtőzhetek. Mintha látnék ugyan, de én magam nem látszom mégsem.

De miért kell nekem tulajdonképpen rejtőzködnöm - derengett fel bennem egy szép napon a rejtélyes kérdés. A lehetséges válaszokig azonban soha sem jutottam el. Úgy kerültem meg, hogy visszamenekültem gyerekkorom világába, amely akkorra már oly távoli volt, hogy azt képzeltem bele, amit akartam. Minthogy valamiféle prózaszerűségekké formáltam e letűnt világot, hogy némi patinájuk is legyen e történetszilánkoknak, születésem előtti időkbe távolítottam a leírt eseményeket, csip-csup kis történeteket, s azt az egész emberi mena- zsériát, amely átélője-elszenvedője volt az egésznek.

Közbeékelve felhívom a figyelmet, hogy túlzás, sarkítás, ha azt állítom, hogy ebben a magam kreálta világban megszűnt a vakságom, látóvá lettem tehát. A dolog nem ilyen egyszerű; nincsenek az élet dolgaira ilyen egyszerű magyarázatok és megoldások.

Az is feszélyez mindeközben, hogy netán arra célozgatnék én itt burkoltan, hogy nem vettem volna észre, hogy az ország, amelybe beleszülettem, egyre bizonytalanabbul áll a lábán, s hogy széthullása már a küszöbön. Mert ez sem ilyen egyszerű. Észrevettem, csak nem tudtam, nem mertem elhinni mégsem. Elképzelhetetlen volt. Ezenfelül pedig mit érezhetett az ember a lelke mélyén egy széthullóban lévő ország lakosaként? A kelet-közép-európai beidegzettség alapján itt mindig mindent izzé-porrá kell zúzni, tehát: dúljátok már szét ezt az egészet, mert hazug, a velejéig hazug, a legordenárébb hazugság pokla ez az egész? A térség hősi tradíciói ugyanis máig azt diktálják, hogy mindenfajta kompromisszum nagyobb baj és szégyen, mint önmagunk (hősi) elpusztítása.

Valóban elképzelhetetlen volt, hogy évekig tartó háborúba torkollik a negy- venvalahány éves, masszív testvériség-egység. A masszivitás alatt azt értem, hogy e jelszót szajkózták nekünk mindig s mindenhol. Gyerekeim ugyanazokat a múlhatatlan győzelemről és testvériség-egységről szóló harci indulókat énekelték a jugoszláv zászlóval körített Titó-kép alatt a kibírhatalanul ordenáré is30