Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Juhász Erzsébet: Úttalan utaim

kólái ünnepségek alkalmával, mint jómagam az ötvenes években. Hogy ma is összeborzadok az örökkévalóság szó hallatán, nem látom függetleníthetőnek a fenti példától. De attól sem, hogy minden hitelességnek, magabiztosan, még a látszatát is nélkülöző hányaveti, de jól szervezett, permanens hazudozással örökösen eszméletleníteni igyekeztek bennünket. A kommunista diktatúra jugó változata az én tapasztalataim alapján nem volt kemény, csak épp éreznie kellett az embernek, hogy nem lehet egészen őszinte. Én személy szerint ritkán kényszerültem nyíltszíni hazudozásra, de ott voltam, amikor bárdolatlan falusi mesterlegényekre emlékeztető fontos emberek az obiigát többes számban el-el- magyarázgatták társadalmi s egyéni létünk minden célját s értelmét. S ahogy arcuk sugárzott a magabiztosságtól! Arc volt az? Ugyan! Helyette egyadta személytelen bomírtság.

Megint túlzás és sarkítás, dehát hogyne vakult volna meg az ember! Mert hova máshova fordíthatta vigyázó szemeit, mint az irodalom s a művészetek felé. Lehet, hogy kezdetben azt hitte, ott visszanyerheti látását. S ha ez, tegyük fel, valóban így igaz, akkor azt is hozzá kell fűzni, hogy ez a látás csak a vakság egy másik formája, a való világban ugyanis nem működik.

Az én vakságommal, azt hiszem, nem is önmagában van probléma, hanem amikor kilépek az utcára, s el kell jutnom valahová. Amint letérek az ismerős útvonalról, abban a pillanatban tompa zúgás támad a fejemben a szorongástól, hogy el fogok tévedni. Egész biztosan össze-vissza bolyongok majd, míg végre megtalálom, hideg verejtékben úszva, úticélomat. S ez a nyomasztó élmény akkor is rendre eluralkodik rajtam, ha abban a városban közlekedem, ahol csaknem harminc év óta élek. íme egy példa: kerek húsz évig Október 23. sugárútnak nevezték az utcát, ahol lakom. Hogy kettős történeti és kulturális kötődésem folytán már önmagában is az eleven abszurdumot testesítette meg tudatomban e dátum, talán nem kell részleteznem. Egyik vonatkozásban azért volt homályba vesző e dátum, mert városom második világháború utáni felszabadulását jelölte. Lévén, hogy ahhoz a háború utáni nemzedékhez tartozom, amely a győztes partizánokról szóló filmek tömkelegéből nyerte történeti ismereteinek alapjait, sose értettem, hogy lehetett itt egy-egy dátumhoz kötni a fel- szabadulást, hiszen úgy raktározódott el még gyermeki tudatomban, hogy az egész második világháború itt, e délszláv térségben nem is állhatott másból, mint a hős partizánok permanens győzelméből. Az ellenség csak azért ütötte fel a fejét itt-ott, hogy a partizánok győzelme a maga teljes monumentalitásában kidomborodhasson. Kettős kötődésemnek köszönhetően viszont az utcám nevét viselő dátum, magától értetődően, ama bizonyos 56-os hatalmas esélyt, gyors és véres vereséget is jelképezte óhatatlanul. Ám néhány éve (a balkán-polgárháború óta képtelen vagyok számontartani az évek számát; egészen más a hosz- szuk, szélességük, egyszóval nem évek többé a szó eddig értelmében), csak arra emlékszem, hogy Vukovárt már szétlőtték, amikor egy váratlan pillanatban íol- tekintek az utcám nevét jelölő táblára, s döbbenten olvasom, hogy nem Október 23. sugárút többé, hanem Fölszabadulás sugárút. Minthogy szakadatlanul bő húsz éve ugyanebben az utcában lakom, hatalmas rettenet kerített hatalmába egyszeriben. Mi történt? Megbolondultam talán? Vagy kiesett az emlékezetemből néhány év? Milyen felszabadulás esett itt meg, hogy nekem halvány sejtelmem sincs róla? Máig is csak találgatni tudok: felszabadultunk a szabadságtól?

31