Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Juhász Erzsébet: Úttalan utaim
Juhász Erzsébet * Uttalan utaim JL JL uszonegy évvel ezelőtt apám Afrikába utazott. Rokonszenves dolognak tartottuk utazási kedvét, s azt is, hogy épp Afrikára esett a választása. Alig ért azonban haza, két hétig még tántorogva járt-kelt az üres lakásban, majd ágynak esett, s csontsoványra fogyva egy májusi estén meghalt. Maradt utána ötven darab fénykép, amelyeket ő maga készített ezen az utolsó, afrikai útján. Mindebben nem is volna semmi említésre méltó, hisz mindig is nagyon szeretett fényképezni. A különös ezekben a fényképekben az, hogy teljesen esetlegesek, olyannyira, hogy nélkülözik a fényképszerűség valamennyi alapkövetelményét. Egészen egyszerűen szólva: lemérhetően vaktában kattintgatta fényképezőgépét, teljesen össze-vissza, így örökösen valamiféle fura ferde síkban látszik minden: útitársai éppúgy, mint a piramis, a tevét vezető fiú, s a sor elején az útvezető. A hotel, ahol lakott (rajta SPHINY TOURS felirattal) éppúgy ferde, mint a lencsevégre kapott oázis a pálmafákkal, s az arab betűs útjelző táblával. S mindegyik képen a ferdeség más-más szöge érvényesül. Feltűnő még a részletek sokasága, és az ismeretlen emberek sokasága. Alig van kép, amelyen ő maga is rajta lenne, holott társasággal utazott, s egyébként is rendkívül könnyen össze tudott barátkozni ismeretlenekkel. Jellemző az is, hogy rengeteg kifejezetten csúnya részletet örökített meg egy-egy városról. Hogy melyik városokról van szó, nem tudni, nem volt érkezése a képek hátlapján feltüntetni. Van olyan kép is, amelyen háromnegyedrészt az ég látszik, alul valami ütött-kopott, lapos tetejű vályog-viskók, amelyek alig látszanak ki az embermagasságú homokbuckák közül. A kép bal sarkában viszont egy ismeretlen középkorú, hájas arcú férfi feje. Egyszóval: pontosan olyan hatást keltettek ezek a fényképek, mintha egy vak ember készítette volna őket. Irodalommal való mérgezettségem okán arra gondolhattam volna, hogy apám akárcsak Jósé Arcadio Buendia, valójában Istent szerette volna lencsevégre kapni. Oly közel a halálhoz, fólserkenhetett benne az a vágy, hogy megpróbáljon utánajárni az Isten létével vagy nem létével kapcsolatos eldönthetetlen kérdéseinek. Hogy mégsem erről lehetett szó, azt egyre messzebb távolodva az időben halálától, leginkább a magam gondolkodásmódján tudom lemérni, mely elég sok alapvonásában tőle öröklődött. Sejtésem szerint apám ezeken a fényképeken a maga sehol-létét kívánta „megörökíteni”, s örökül hagyni nekünk. Csökönyösen kitartva amellett, hogy nem kell mindenáron megvígasztalódni végül. Első hirtelen döbbenetünk múltával elfelejtődni látszott ez a fiira história ezekkel az örökül kapott torz fényképekkel. Csak néha rémlett fel bennem utóbb, amikor a sűrű folemlegetésnatására be kellett ismernem: azoknak van igazuk, akik azt állítják, nem hogy rossz, de egyenesen botrányosan rossz a megfigyelőképességem. Talán nem pontosan mondom, inkább arról van szó, 29
