Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Végel László: Valéry angyala (Traktátus az irodalomról)

Benne minden a sínen van. Csak egyet nem szabad kérdezni. Miért? Ekkor leintenek: semmi dolgom. Mert beszegeztek egy kéziratba. Azt mondják, az enyém. A Valéry angyala. Mondom, lehet, hogy én írtam. Mivelhogy rólam szól, lehet, hogy valóban én írtam. Bár úgy is mondhatom, hogy egy személytől kaptam. Akivel világra jöttöm óta vitatkozom. Azt mondta, ő már unja. Nem vállalja az áldozatot. Nem engedi, hogy megszüntessék. Ő túl van a^on, ami van, létezése feltételes. A születésem óta követ. Amikor még nem beszéltem. Akkor költözött belém. S mindig dühöngött bennem, amikor nem beszéltem. Ha megszólaltam, akkor kilépett belőlem, mert ő átkozott el. Szavakkal. Meglehet. Máskülönben hogyan? Én pusztán megszólaltam. Az élet értelmetlenségéről és hiábavalóságáról. Ő cinkosan bólogatott hozzá. Ha elhallgattam, olyan volt, mintha nem léteznék. Akkor ő sem úgy létezett, ahogy előbb, hanem betört az énembe. Befészkelte magát. Engem ki akart túrni. Csak terjeszkedett, mintha soha sem akarna véget érni. Mintha nem tudná, mi az, hogy meghalni. Tehát, mintha nem létezne. Ha tényleg nem tudta, akkor mérget veszek rá, hogy nem ő diktálta, hanem én írtam. De végül is mindegy, vagy nem? Az én személyes bukásomban mindegy. Mert ez játszódik le velem: bukás. Visszaadnak a szavaknak, mint egy tetemet. Holott ő mást ígért. Ha ígért. Attól függően, ki írta, ő vagy én, létezik-e ő vagy nem.

Hallom a hangját. Kioktat. Emlékeztet. ígérget. Megró. Időtlen idők óta. Ne jajveszékeljek, ha bekövetkezik a csoda. Akkor sem, ha nem következik be. Megváltozik az életem, ígérte. Mutassam meg a világnak magamat. Nos, rendben van, mondtam. Megmutatom. S ez lett a vége.

Csapdába estem. Mert az tény, hogy rólam szól a történet. Ha pedig rólam szól, akkor esetleg én írtam. Senki más nem tudná pontosan megmondani, mi szól rólam és mi nem, csak én. Nincs benne semmi kitalálás. Mondják. Kétértelműen. Először ebben bizonytalankodtam. Hogy rólam szól. Mert legnehezebben értjük a rólunk szólót. Ekkor mászik elő az elviselhetetlenül szörnyű vég. Most tudom. Akkor nem. Minden szó ismert volt, de nem tudtam megfejteni, mit jelentenek. Most sem tudnám, ha nem próbáltam volna ki. Magamon.

Elfogadtam az ajánlatot. Azt kenték rám: az ördöggel szerződtem. De inkább: az angyallal kötöttem a piszkos alkut. Mondtam, aláírom, katasztrófa nem lesz belőle. Vagyis megírom. Nem megírom, rosszul mondtam. Vállalom, ami benne van. Mondjuk, hogy minden az enyém, ami benne van.

Vállaltam, ahogy elvárta. Az ördög vagy az angyal. Azt a történetet, ami megtörtént velem, csak én addig nem tudtam, hogy velem történt. Egyféleképpen és félre nem érthető módon. Arról, hogy írtam, írtunk, valaki írt egy dolgot, vagyis megtörtént egy dolog, amit senki sem értett, de mivel nem értette, azt mondta, hogy megértette. Mindenki másképpen. Nagyon egyszerű az egész. Az angyal adott egy könyvet, amit senki sem tudott megfejteni. Ez az a történet. A bökkenő az, hogy mivel senki sem értette, mindenki másképpen értette. Ez a szabadság. Ez a lényeg, mondták. A koré. Nem az enyém. Az ő lényegük. Mert a mi korunk ilyen. Mint az én lényegem.

Ez szörnyű. Mondtam, felbontom. A szerződést. A Valéry angyalával. Visszaadom neki a történetet. Visszaadom. Mert senki sem engedélyezte, hogy rólam szóljon. Kioktattak. Ha velem történt volna meg a történet, akkor nem az enyém, hanem azé, aki kitalálta. De akkor ki vagyok én? Nincs rá bizonyíték, hogy velem történt. Mindig ezzel kezdik a packát. Ki vagyok én? Visszataszíta18