Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Herceg János: Visszanéző
tek, vagy a dermesztő hideg és a farkascsordák elől menekültek, lakottabb vidékre húzódva és bebocsájtást kérve. A keresztényeket a török nem engedte városokban lakni. Zomborba is csak a piacokra jöhettek be termékeikkel a parasztok, s így alakult ki a tanyarendszer a város körül. De a szállások is lehetőleg ott épültek, ahol ingoványos, mocsaras terület szegélyezte a termőföldet és a lakóhelyet, úgyhogy a török szpáhik alatt beszakadt a ló, ha portyájuk során betértek volna egy kis zsákmányért, vagy ami éppoly gyakori volt, a fehémépet zaklatni. Az üldözöttek, a menekültek, a bujdosók megtalálták az utat a tanyákhoz. Hiába eresztették el a kutyákat, ezek még, mintha a kutyákkal is meg tudták volna értetni magukat, bántatlanul jöttek a gazda elé. Volt úgy, hogy egyik-másik ott is maradt, ha nagyon szűkében voltak a munkaerőnek, s íoleg, ha család nélkül érkezett. A nőtlenek összeházasodtak a tanyán talált eladó lánnyal, ha arra vetődött valamilyen kolduló barát és Isten nevében összeadta őket. Mert ezek meg egészen Boszniából jártak fel a termékeny vidékre, úgyhogy amikor a török kitakarodása után felhozták népüket a Buna folyó mellől, akiket ezért neveztek bunyevácoknak, már tudták, hova jönnek. De akkor már szabadok voltak, s nem lopva érkezők, vagy bujdosók, akik nem maradhattak őshazájukban. Egészen addig, százötven éven át, senkifóldje volt a zombori határ. A fóldesu- rak elmenekültek, meg különben is legnagyobb részük távolt élt, mint például a budai apácák, akik nem látták soha a birtokukat. S voltak vállalkozó szellemű emberek, akik a törökkel cimboráivá annyi földet műveltettek, amennyit csak elbírtak az igájuk alá hajtott parasztok. A tizenhetedik század végén meg, amikor az úgynevezett neoaquistica látott hozzá, hogy rendet teremtsen a birtokviszonyok tekintetében, a legnagyobb földterület gazdátlan maradt, átment a kincstár tulajdonába, ahol aztán megkezdődött a telepítés. És megint voltak bujdosók, kóbor török katonák, akiket ittmarasztalt valamilyen asszonyszív. Meg a Száván túlról is jöttek szép számmal olyanok, akik nem várták meg a nagy költözést, mert már előre biztosítani szerették volna magukat. Az ilyenek közül sokat katonának fogtak, elvitték tizenkét évre a császár kenyerére, s így folyt száz éven át a toborzás, ami elől érthetően menekült a férfinép. Persze, az üldözöttek, akik erdőbe, nádasokba húzódtak, úgy éltek, ahogy tudtak és ahogy lehetett. Ha nem kapták meg szépszerével, amit kértek, elvették erőszakkal. Őket nevezték el aztán az idők folyamán betyároknak, haramiáknak, útonállóknak, vagy már némi megértéssel - szegénylegényeknek. Ezzel a szóval éltek a nép nyelvében, mert a nép tudta, hogy önhibájukon kívül, kény- szerűségből lettek bújdosók, betyárok, szegénylegények. A hatalommal szem- beszállva, ami a századok folyamán oly gyakran elkerülhetetlen volt. Mert a hatalom mindenkor üldözte azt, aki nem vetette alá magát a törvénynek, s a törvény legtöbbször önkényen alapult. Werbőczy Hármas könyve óta ki tudja, hányszor tört meg a népakarat, s lett földönfutó, erdők, nádasok, szittyók bujdosója az egyes ember. Zombor környékén különösen. Mert egyrészt közel volt a Dunához, másrészt messze a Budáról Péterváradra vivő egyetlen köves- úttól, amelyen az üldözők biztonságban érezhették magukat. 4
