Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Herceg János: Visszanéző
Mindezt megírták Bács-Bodrog vármegye Történelmi Társulata Évkönyvébe Grosschmid Gábor szerkesztése idején, 1886-tól, abban a válságos időszakban, amikor Radios György meghalt, Margalits Ede pedig máig tisztázatlan okok miatt lemondott a szerkesztésről. Grosschmid könnyű szívvel vállalta a munkát túl a hetvenedik évén, s társak hiányában néha maga volt kénytelen teleírni az Évkönyvet, ugyanakkor a bácskai hetilapokban is jelentek meg cikkei, tanulmányai és reflexiói. A tőle jóval fiatalabb zentai Dudás Gyula, s a szabadkai Iványi István, a helytörténész se tudott, legalább a mennyiséget illetőleg versenyre kelni vele. És eközben nemcsak a hivatalát látta el Grosschmid, de Zombor társadalmi életében is élénken részt vett. A társulatnak meg valósággal mindenese volt. Prehisztorikus római leletekről írt, s a szabad hajdúkról. Mátyás királyról pedig terjedelmes monográfiát, közben a szépirodalmi esszét sem hanyagolva el Petur és Bánk bán összeesküvését tárgyalva, Érdújhelyi Menyhért tanulmánya nyomán, és sokmindent még. Szenvedélyesen szerette Bácskát és Zombort, noha felvidéki cipszer családból került ide fiatalon, közigazgatási gyakornoknak, nagy élvezettel írta meg a szabadságharc előtti zombori és megyei aranyifjúság vidám életét, amelyben ő vezető szerepet játszott. A család másik ága Kassán maradt, s Márai Sándor neki éppúgy unokaöccse volt, mint a filmrendező Radványi Géza. 1895-ben, nyolcvankét éves korában bekövetkezett halála után a fia maradt Zomborban, aki az impériumváltozást követő években elszegényedve, valami kis nyugdíjból tengődött. Aztán ő is meghalt nemsokára, és özvegye nevelte tovább három fiukat. Grosschmid Gábor, az utolsó táblabíró írásaival, s ismerősei szerint mindenkit elbájoló modorával méltó emléket hagyott maga után. Unokái viszont már keményen küzdöttek a harmincas évek derekán a megélhetésért. Az egyik asztalos lett, a másik botosispán Alfóldy Csibodár birtokán, csak a legfiatalabb ment értelmiségi pályára. Nem nehéz elképzelni, hogy ez az írnoka hasonlított leginkább megjelenésben, temperamentumban Grosschmid Gáborhoz. Aztán ő is eltűnt, mint a régi családok közül oly sokan. A varrónő, Brettemé szőke és vékony lányát vette feleségül, s a maga korában ez a női ruhaszalon is külön szín volt Zomborban, a szerb körúton, közel a főutcához. Abban az időben jellemző volt, hogy elszegényedett úriasszonyok divatszalont nyitottak, mint Lenbach bárónő Krleza Agóniájában. Egy szép magas barna lány jött ki délben és este hosszú és lassú léptekkel abból a szalonból, ha abbahagyták a munkát. Kockás harangszoknyát viselt, rojtos nyelvű, sárga, trottőr cipőt, s ha mosolygott, két opálgyöngy jelent meg a két szeme sarkában, mint Mayának, a hindu istennőnek a szemében. Aztán ő is eltűnt. Egyszer érdekes lenne megírni az eltűntek történetét Zomborból. Családokét, akiknek őse, mint a Grosschmideké, nagy és látványos szerepet játszott a régi városban, s végül az utódok is kihaltak, elsodorta őket a háború, meg ami utána következett, s így változott meg a város nemzetiségi és társadalmi összetétele. Persze ehhez a történelmi tényeknek olyan ismeretére lenne szükség, amivel Grosschmid Gábor rendelkezett. Igaz, hogy azok nyugodtabb idők voltak, a családok együtt maradtak, mert mintha valamiféle jogfolytonosság lett volna érvényben, s a szülőföldnek is megmaradt volna a varázsa. 5
