Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Horpácsi Sándor: A Balaton könyve (Tatay Sándor: A szezon vége)
lendületű helyett zaklatottabb, soha meg nem elégedve is kiegyensúlyozottabb volta helyett kiegyensúlyozatlanabb lett a versek világa. A rövid bemutatkozás azzal indul a borítón, hogy „Pünkösdvasárnap reggelén születtem”, s bizony, maga az élet nem válhatott pünkösdöléssé, bár az elfeledhetetlen mérce ez maradt, a szép élet, az éden varázslata. Helyettük azonban rendre az otthontalanság, a hazátlanság, a boldogtalanság reális látomásai tolulnak a lírai én, a vershős elébe, akkor is, ha a személyes élet boldogsággal is telített. A papírlapra menekítendő sorssal szemben valóban könyörtelenül egyedül van a költő, s valóban szükséges az önbiztatás, hogy megmaradhasson Hajlíthatatlanul. Nemcsak a kötetnek s egyik ciklusának, azon belül egy versnek a címe ez, hanem a ciklus több darabjában kulcsfogalomként megjelenő kifejezés is. S a létező világ látomását szinte keretbe fogja a kötetben az ideálvilág képe, a jobbik éné, bár mindegyik múltra vonatkozó: a Felhőrét ciklus a személyes élet kezdeteire utal a kötet nyitányaként, a Az Éden emléke pedig a záróciklus, s egy nyári görög út képe tűnik át jelképességbe. S ha régebbi és újabb versekben más-más módon is, de az ellentétekkel terhelt világ képéből is kitűnik az élettisztelet: „Mielőtt végleg a földbe megyek, / juharfa-lombok, jázmin szerelmek, gólyákkal terhes tág egek, / hadd mondom el még: tollas lidércek, lángzöld jegenyék, / levert harangok, barátok, nők, közietek szórtam a szívem szerteszét, / és gyönyörű volt és rettenetes ez az ördögi szent, szent, szent özön, / és értelmetlen, és érdemes, és köszönöm, Anyám, köszönöm.” (Levél a seholse-levő házba). A záróciklus Sirató-ja viszont így fejeződik be: „siratok minden ízt, / amelyet nem ízlelhettem, / minden életet, / amelyet más élt meg helyettem, / siratom azt, / ami ezután következik, / mert ami jön, / már nem én leszek.” A képgazdagság, az áradó-áramló verslélegzet és az elementáris líraiság, amely meghatározta az első kötetet, maga is megcsöndesedett, a személyiséghelyzethez idomult a beszédmód is. De ha meditálóbb, hézagosabban képgazdag s olykor darabosabb is a költemény, Szikra Jánosnak is célja az, amit Lezsák Sándornak mond: „folytatni egy végtelen vers hétszáz éve elkezdett sorait, / otthonná tenni a hazát”. (Igék). (Széphcdom Könyvműhely, 1992) A Balaton könyve Tatay Sándor: A szezon vége A sors úgy hozta, hogy — más-más évben - áprilisban és októberben, tehát nem főidényben tölthettem Tihanyban 1-1 hetet. Ezért merem állítani, hogy a Balaton - Tatay Sándor címét kölcsönözve — a szezon végén, illetve még a szezon előtt mutatja meg igazi arcát, amikor nem lepi el hangyaként az emberáradat, hangzavarával, üzletiességével, talmi csülogásával, palifogó mohóságával. Mindennek csak annyi köze van Tatay Sándor posztumusz könyvéhez, hogy ott, Tihanyban, azaz kellően ráhangolódva kezdtem el olvasni. Mert aki az ország Dunán inneni részéről érkezik, annak igenis rá kell hangolódnia a szolid pannon tájra, amelynek ritmusa, levegője karakteresen más, mint az Alföldé, vagy az északi hegyvidéké. Örök vita ez irodalmunkban Petőfi óta, aki a végtelen síkságban vélte felfedezni a magyar jellegzetességet. Veres Péter még továbbment, s a tiszántúli kálvinista, makacs-kuruc paraszttal szemben elmarasztalta a dunántúli katolikus jobbágy - úgymond - „szolgalelkű- ségét”. Komolyan lehet ezt venni, szabad komolyan venni? Nagy emberek is írnak, mondanak néha nagy szamárságokat. Aki járt Sopronban, Tatán, Kőszegen, Pécsett, Győrben stb., látta a fertődi kastélyt, volt a nagycenki múzeumban, ahol a Széchenyi által behozatott, itthon készíttetett gépek vannak kiállítva, az megsejtheti, megrendültén láthatja, hogy a magyarság történetét nem csupán karddal, vérrel írták, írhatták volna, de szorgalommal, tudással, leleménnyel is, 92
