Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Csákvári Sándor: Gépi előtolás

még nem gyökerezett meg a köztudatban. A gyári melósok egy részének - jobbára az idősebbeknek - ez volt a találkozóhelyük. Műszak elteltével egy kisüsti vagy egy korsó sör könnyen találta meg a helyét. A pultnál állva még beszélgetni is le­hetett. A csapos Jóska ugyan néha nem éppen udvariasan kapacitálta fogyasztás­ra a vendégeket:- Megkérem a t. Uralkodó osztályt, hogy itt inni szíveskedjenek, a beszélgetésre meg inkább a trónteremben fordítsanak időt! Szükség is volt a biztatásra, leg­alábbis a saját szemszögéből, mivel a napi bevétel a gyár műszakváltásai alkal­mával jött össze. Kidobni A. L.-éket ugyan még sohasem kellett, de azért a korsó néha fölmele- gedett a tenyerük alatt. Egyikük a sört, másikuk a pálinkát vette meg, helyszű­kében pedig az ajtó elé álltak; a járda szélére, noha igencsak hideg volt a reggel. A félig víz félig pálinka gyorsan leszaladt, a sörrel már óvatosabbak voltak. Reggel hat után sörözni furának tűnhet, de a több évtizede három műszakon edződő gyo­mornak nem jelent megterhelést. M. Ignác kezdte a beszélgetést:- Nem csak Te vagy „lapátos”, hanem az összes ingázó! Nincs ránk tovább szük­ség. A tulajdonos is megmondta, hogy nem állami fejőstehén. Aki valamilyen mó­don meg tud élni, az itt fölösleges - ezt csak úgy, minden nyomaték nélkül mondta, talán inkább magának. - Megélek a kertemből ez igaz; de mégis itt nőttem fel. Nekem ezenkívül más munkahelyem még nem volt. Az asszony otthon a gyereke­ket nevelte, meg intézte a háztartást. Erre a pénzre szükség van. Az unokáknak nem adhatok karácsonyra karalábot...- Nem voltál a munkásfórumon? A miniszter úr elmondta, hogy lesz végkielé­gítés, meg segély is. Valami átképzésről is szó volt. Egyéni vállalkozásról, számí­tógépekről meg ilyenekről... Sokat nem értettem az egészből, de a lényeg az: aki akar, ezután is boldogul majd!- Hol Nácikám, hol? - A. L. nem volt mérges, de a hangját azért fölemelte.- A nagykapun kívül. Ki-ki a sajátjában. En a kárpótlásban is bízom. Valami csak összejön. Éhen a faluban még nem halt senki.- De ki kell ám fizetni a villanyszámlát, a szenet, az adót meg tudomisén mit ezentúl is. Még az a szerencse, hogy a gyerekek már a saját lábukon állnak. Nem én vagyok az oka a ráfizetéses működésnek. Még csak párttag sem voltam soha... A korsókból lassan a sör is elfogyott. Sohasem ittak ennél többet. M. Ignác meg­fogta a poharakat, visszavitte őket a pulthoz. Rend a lelke mindennek... A helyi busz közben beállt a megállóba. A felszállás után még néhány szót vál­tottak, de az autóbusz-pályaudvarra érve már csak egy kézfogásra futotta. A. L. busza már bent állt. Az utasok lassan gyülekeztek, ki innen, ki onnan. Ismerték egymást; ha valaki késett, figyelmeztették a sofőrt, aki rendszerint türelmesen vá­rakozott. A hetvenes évek végétől szolgálatban álló csuklós Ikarus szemmel lát­hatóan lötyögött a kevés számú utason. Valamikor ez a járat tömötten indult. Az oldala talán ki is dudorodott. Vitte fel az éjszakásokat a hegyi falvakba. Sokan in­gáztak; a köves talajon nehéz gyökeret verni. A föld meg errefelé ilyen. A koszos sárga távolsági járat minden újabb üres ülőhelye egy újabb munkanélkülit jelzett. A jövő hónaptól talán szólóbusz is elég lesz... A. L. felszállt, leült, fekete, fényes aktatáskáját az ölébe tette. (Az asszony min­den este a cipőkkel együtt bagarolozta, fényezte!) Próbált elhelyezkedni alváshoz, de úgy érezte, ez most nem fog menni, így csak az egyik lábát húzta fel és támasz­totta az előtte levő ülés támlájának. Ez afféle óvintézkedés volt. Az alvó ember a hegyi út kanyarulataiban könnyen kiborulhatott az ülésből, ha normális testhely­zetben érte az álom. Az ingázók emiatt ülnek abban a furcsa, nyakatekert pózban az autóbuszokon. 83

Next

/
Oldalképek
Tartalom