Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Kántor Lajos: A kolozsvári színház és az írók
társaságában - a Világosság (a Magyar Népi Szövetség lapja) színházi ankétjén, amely többek között egy magyar színházi felügyelőség felállítását szorgalmazza. (A romániai magyar színházak művészeti felügyelői tisztjét kezdetben Szentimrei Jenő tölti be, őt Méliusz József, később Hobán Jenő követte e funkcióban - amely funkció fokozatosan eljelentéktelenedett, illetve megszűnt a Magyar Népi Szövetség háterébe szorításával, majd felszámolásával párhuzamosan, az asszimilációs politika értelmében.) Június 20-án, az évadzáró társulati ülésen elfogadták Kőmíves Nagy Lajos lemondását, és Janovics Jenőt nevezték ki igazgatónak. És Jan- kovics azonnal nekilátott a művészeti és a szervezési munkának. Már július 27-én (!) színrekerül, az ő rendezésében, Petőfi színmű-töredéke, a Caraffa, az eperjesi Hóhér, s egy Moliére-mű, a Danáin György. Ősszel Budapesten tárgyal az „elmenekített berendezések” visszaszállításáról, színészek (Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Gobbi Hilda) vendégszerepléséről, s a riporternek (Jékely Zoltánnak) megnyugvással mondja el, hogy a román kormánnyal kötött megállapodás szabályozza a téli és a nyári színház használatát. A kolozsvári magyar színház rövidesen teljes jogú román állami intézmény lesz - a vidéki, nemzeti színházakkal azonos státusban. (Ekkor döntenek a marosvásárhelyi Székely Színház létesítéséről, Tompa Miklós igazgatása alatt; művészi potenciálját, teljesítményét tekintve az 1946 márciusában kapuit megnyitó Székely Színház a következő években fölébe nő a kolozsvári magyar színháznak, Tompa-Szabó Ernő-Kovács György-Delly társulat állandó riválisnak bizonyul - jóllehet, a drámaíró és főiskolai tanár Szabó Lajos 1946-os szavaival, „a kolozsvári »Szentgyörgyi István« Színház tulajdonképpen az erdélyi magyarság nemzeti színháza.") Az 1945/46-os színiévad nyitó darabja, a nemzeti színházi koncepcióhoz igazodva a Nyári Színkörben is: a Bánk bán. Janovics Jenő rendezésében. Az igazgatórendező már nem lehet jelen az ünnepi bemutatón - kevéssel előtte éri a halál -, megnyitó beszédét Fekete Mihály olvassa fel. Nem testamentumnak szánt, de azzá váló hitét, reményét Janovics így fogalmazta meg „a nagy világégés romjai fölött”, s a kultúra (vélt) szabadságának „új légkörében”: „... minden joga, lehetősége megvan, meg kell, hogy legyen a magyar színésznek arra, hogy gátlás nélkül szolgálhassa anyanyelvén nemzeti művelődését, amely azonban csak akkor igazán érték, ha az általános emberi haladásnak szerves része.” A bemutatót végül is a tragikus esemény emelte színháztörténeti emlékezetűvé; a Poór Lili (Gertrudis) szerepébe beugró Benes Ilona és a Janovics helyett Biberachot eljátszó Perényi János mindenesetre lehetővé tették, hogy 1945. november 16-án újra megkezdje működését a sétatéri színház... A színpadon kívüli, nem a közönség (a nézőtéri) előtt zajló történések a részletezőbb bemutatás nélkül aligha érthető meg a nagy múltú kolozsvári magyar (nemzeti) színház művészi teljesítményének most következő hullámvölgye. Az 1945 után pályáját itt kezdő Harag György mondotta egy 1982-ben vele készült interjúban, a második világháborút követő első évtizedről: „Nem hiszem, hogy akad még ilyen furcsán alakuló, zaklatott, sokrétű problémákat felvető színház, mint amilyen akkoriban a kolozsvári volt. Ez mélyebb analízist igényel - de mindig a kolozsvári színház jelentette az erdélyi magyar színjátszás központját. Még Janovics Jenőtől kezdve mondhatni három tagozata volt a színháznak, egy prózai és egy zenés, ennek egyik része az opera, másik az operett. Mind a három műfaj hatalmas apparátussal működött. Itt volt a legtöbb színész, a legtöbb zenész, a legtöbb énekes; a leghibridebb társulat is ez volt, éppen azért, mert különböző műfajokban és stílusban működő művészek jöttek össze, teljes spontánul, a legkülönbözőbb iskolából vagy nem iskolából. Sajátos módon (nem tudom pontosan, milyen dátumtól kezdve) nem volt itt semmiféle stílusképzelés. Nem akarom azt mondani, 52
