Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Kántor Lajos: A kolozsvári színház és az írók
hogy dilettáns vezetés miatt, de a repertoár is ezt tükrözte; Déry Tibor, Háy Gyula, Priestley, Madách, Katona mellett a legkönnyebb fajsúlyú vígjátékok, bohózatok, operettek. Pedig a vezetőségben, az igazgatói tanácsban, amely hónapról hónapra eldöntötte a repertoárt (három-négy darabot mutattak be egy hónapban), olyan neveket olvashattunk, mint Benedek Marcell, Gaál Gábor, Nagy István. Ennek ellenére a vezetés olyan művészeket szerződtetett, akiknek egymáshoz semmi közük nem volt, koncepcióbeli hiány miatt ez a színház nagyon sok éven át meglehetősen eklektikus maradt. Itt a színháznak a nagyon jó szervezettsége hatott rám... és a színházszerűség, mert hiszen ez igazi kőszínház volt, ennek minden romantikus, kellemes és minden ipari jellegével együtt.” A megnevezettek mellett más írókat, irodalmárokat is ide kell sorolnunk, akik ebben a periódusban igazgatói megbízatással Janovics és Kemény János örökébe - .pontosabban funkciójába lépett. A Magyarok Népi Szövetsége 1945 végén Szentim- rei Jenőt jelölte ki Janovics utódjaként, őt 1949 januárjában Méliusz József követi (majd egy háromtagú igazgatóság vezetője, ő Harag György és a szakmán kívüli, egyértelműen „politikus” Kovács Dénes társaságában); aztán Marosi Péter, Tamás Gáspár és Huszár Sándor következik. (Közben 1952 májusától 1956 novemberéig, ún. munkásigazgatója van a kolozsvári magyar színháznak, egy díszletmunkás, illetve egy nyomdász személyében.) Egyéniségét a leginkább Szentimrei tudta még érvényesíteni, 1948 után valójában minden színigazgató (is) „pártfeladatot” teljesít, s legfeljebb azon belül fejezheti ki valamennyire esztétikai nézeteit. Szentimrei megpróbálja továbbéltetni a nemzeti színházi hagyományokat, mindenekelőtt a műsorrend összeállításában, híven Janovics örökségéhez. A Bánk ótín-bemutató másnapján aLudas Matyit adják elő, Fazekas Mihály és az átdolgozó Móricz Zsigmond szövegét, Benedek Marcell színpadra alkalmazásában. Művelődéspolitikai eseményként kezelik ezt az előadást: beharangozásképpen a Világosság fiatal munkatársa, a még középiskolás korú Sütő András készít interjút Benedek Marcellel, majd Méliusz József méltatja a kortársi adaptációt, amelyben „demokratikus valóság-érzékelésünknek ez az új heve a legmélyebb népi, s nemzeti hagyományainkból buzog fel”. Méliusz azt erheli ki, hogy „Benedek Marcell nemcsak magyar s európai író. Erdélyi ember is.” Hasonló szemlélet, a demokrácia hagyományainak, s a nemzeti történelemnek az összekapcsolása hallható ki nem egészen egy hónappal később Benedek Marcell újságcikkéből, amelyben volt tanítványának, a mártírhalált halt Sárközi Györgynek az irodalomtörténeti érdemeit méltatja, Ddzsa-drámája kolozsvári bemutatása alkalmából, a Bánk bán szerzőjének emberi tragédiáját asszociálja a küszöbön álló premierről szólva, Sárközi írói-iro- dalomszervezói munkásságából pedig „a nagy magyar problémák” tisztázását emeli ki. 1946-ból Az ember tragédiáját (évadnyitó előadás, Ádám szerepében Sen- kálszky Endrével), 1947-ből a Csongor és Tündét idézhetjük a repertoárból. A nagyszínházi magyar klasszikus (történelmi) bemutatók mellett a „nemzeti” programját szolgálja az 1946. január 30-án kaput nyitó Kamaraszínház. A Farkas utcában, az első, 1821-ben felavatott kőszínház (emlékének, illetve falmaradványának) közelében, a Piarista-gimnázium dísztermében egy Ady-emlékesttel indítja útjára Szentimrei (rendezőként is) az új vállalkozást, ezt követi másnap Benedek Marcell fordításában és rendezésében egy Romain Rolland-mű, a Szerelem és halál játéka bemutatója. 1947 márciusában szintén Benedek Marcell rendezi, mint kamaraszínházi produkciót, Racine-tól a Berenice-1 (ezúttal a zeneművészeti főiskola dísztermében). A kamaraszínház, mint kísérlet „a tizenkettedik órában” történik, amikor egy soros korszakforduló társadalma már-már végképp eljegyezte magát a könnyű fajsúlyú műélvezéssel” (Jékely). Valószínűleg a teremgondok miatt, a kamaraszínházi tervek csak részben valósulnak meg, de az, hogy Szentimrei 53
