Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Tüskés Tibor: A szellem: rendező nyugtalanság” (Beszélgetések Németh Lászlóval)

„A szellem: rendező nyugtalanság”

(Beszélgetések Németh Lászlóval)

Az interjú - a Világirodalmi Lexikon meghatározása szerint — „sajtóban, rádióban, televízióban közzétett beszélgetés, melynek során az interjú készítője a kérdéseket fogalmazza meg, és híven közli a válaszokat. A riport egyik sajátos válfajának tekinthető.” Ne bíbelődjünk a válasz pontatlanságával és a meghatározás további ellentmondásaival, nagyjában sejtjük, miről van szó. Az interjú: beszélgetés, kérdés-felelet játék, ősi drámai műfaj, a személyesség — és a személyiség — megnyilatkozása. Nem ok nélkül csak olyan korszakokban virágzik, amikor erre lehetőség van . Nálunk évtizedekig száműzött, gyanús, pletykának bélyegzett kifejezési forma (abbéin az időben csak közlemények, nyilatkozatok és határozatok születtek), az- tán a hetvenes években a műfaj virágkorát éli: kitűnő szépírók adják fejüket arra, hogy írótársaikat fölkeressék és beszéltessék, a műfaj számos - az interjúkészítőre jellemző — változata születik, s a sajtó, a rádió, az irodalmi folyóiratok egymással versenyeznek, hogy különféle típusú interjúsorozatokat közöljenek. Ebben az időben szinte fogalommá válnak az irodalmi sajtóban - hogy csak néhány nevet említsünk - Bertha Bulcsú, Garai Gábor, Mezei András, Nádor Tamás, Simon István interjúi.

A Németh Lászlóval folytatott beszélgetéseket tartalmazó gyűjteményt lapozga-tom. A kötetet összeállította és a bevezetőt írta Monostori Imre. Az első meglepetés: az előbb említettek közül csak Garai Gábor készített interjút Németh Lászlóval. Az ok kettős. Minden bizonnyal Németh László is elzárkózott a beszélgetés alkalmai elől, de az is valószínű, hogy az interjúkészítők sem keresték túlságosan a vele való beszélgetés alkalmait, mondhatjuk akár azt is, hogy „féltek tőle”.

Aki figyelmesen elolvasta Németh László Az utazás című, 1960-ban keletkezett négy- felvonásos vígjátékát és a darab mellé írott különféle kommentárjait, jegyzeteit és útbaigazításait, az sokat megért ebből a tartózkodásból. A mű megírását kiváltó „eset” ismert: Németh ’59 őszén Király Istvánnal együtt öthetes látogatást tesz a Szovjetunióban. Amikor hazatér, már „a pályaudvaron családtagjaink közt ott futkosott egy ismerős újságíró is”. A nem minden célzatosság nélkül utazásra csábított író „nyilatkozatát”, melyet „a Magyar Távirati Iroda munkatársainak kérdéseire adott”, két napilap is, a Magyar Nemzet és (szövegváltozatokkal) a Népszabadság közli. A darabban egy Zsizsik névre hallgató újságíró és főnöke, a szerkesztő Lakatos keresi föl a Szovjetunióban járt Karádi József tanárt. A színmű egyetlen apró mozzanatát emeljük ki. Újságíró látogatóinak meséli Karádi: „Bevallom önöknek, hogy én még a leningrádi operában is — valami balettbe vittek el — inkább a közönséget tanulmányoztam. Hármunkat, egy csabai meg egy orosházi kollégával, egy emeleti páholyba nyomtak - ki tudja, tán épp a cáriba, mert jó tágas páholy volt -, ültünk benne vagy tizenketten. Hát a balett, kérem! Az ember tudja, hogy az orosz balett világhírű. Gyönyörűen mozogtak, szó sincs róla, tán még a Nagy Péter szobra is táncolt...” Másnap, a már megjelent interjút ismerő barát, Macskási kérdezi: „Mondtad te azt, hogy téged, egyszerű magyar tanárt abba a páholyba ültettek, amelyből régen a gőgös cárok gyönyörködtek a pétervári opera meztelen táncosnőiben?” Az újságokban megjelent „eredeti” nyilatkozat ezt adta Németh László szájába: „A másik nagy eredmény, ami az új kor jellegét megszabja, hogy egy rendkívül homogén társadalom alakult ki, egyneműbb, mint a világ bármely eddigi társadalma. Ahogy a leningrádi opera páholyából - ahol azelőtt csak a fényes uralkodók ülhettek — végignéztem a nézőtéren, az volt a benyomásom, mintha egyetlen üzem dolgozóit vagy azonos foglalkozást űző emberek tömegét látnám...” Még a stílus is más, mint az íróé. Leleplező. Látnivaló, hogy a „nyilatkozat” a Macskási által olvasott interjú szövegéhez és nem Karádi tanár úr szavaihoz áll közelebb.

Németh Az utazás Zsizsikjébe minden keserűségét beleírta, amit ’59-es utazásával kapcsolatban az őt fölkereső újságírók miatt el kellett szenvednie. S talán nemcsak ez az alkalom keltett benne ellenszenvet a műfaj iránt. Már pályája kezdetén, 1935-ben, amikor a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezette, találkozott az újságírónak azzal az ellenszenves, agresszív, rámenős, „csőbe húzó” típusával, aki ravasz, ellenséges szán90