Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - „Benned róvom az erdélyi adómat” Németh László levelei Veress Dánielhez (A leveleket közreadja és a bevezetőt írta: Veress Dániel)
ritmus elméletem, mely a kiharcolt s elejtett vívmány lényegét próbálta a magyar irodalomnak megmenteni. Nos ez a forma ennek a készülő istennek volt a hangja: az Adyban megnyílt Európa alatti anthropológikumot akarta a Berzsenyi, Csokonai lírájában meghódított, lehúzott görögséggel egybeforrasztani. A másik vívmány, a forma epikai megvalósulása, a Gyáisz volt, amellyel kapcsolatban joggal emlegetik s emlegettem én is Elektrát, ugyanakkor azonban nincs tán egyetlen alakom sem, aki olyan mélyen nyúlna az Európa alatti világba, mint ennek a hősnője. A Tanúban főleg eleinte a fény, ragyogás, nyugat-európai rugékonyság bevetése volt a cél, annak a kívánatos korrekciója, ahogy azonban a történelem s a hazai gondok növő árnyékában az utópia-szerzőre s a megidézett Isten arcra komolyabb árnyék esik, egyre inkább a „mélymagyar” Adys vonások ütnek ki rajta, hogy mikor a felhő egy percre megint fölszakad, a pedagógiának szentelt években is, megint visszakapjon valamit a Tanú csillogásából, az új világcivilizáció számára nevelve a legjobb európai hagyományt s a beolvadó ősi civilizáció lelkét egyesítő anthropológikumot. A Gyász szintézisét folytatják (a Bűnt kivéve) a később írt regények s nemcsak a nő-hősűek, mint látni fogod az Utolsó kísérlet is, tán Égető Eszter alakjában teremtve meg a legtökéletesebb egyensúlyt. A dráma inkább az elrekedés, a kelepce műfaja volt, de nem ez a Minőség-isten törette-e meg magát benne, mint szörnyeteg, hős, szent, Sámson, Galilei és Ghánái, s nem ő követelte-e ki a Gróti Ágnes verandáján például a maga szentélyét még ebben az Istenzúzó műfajban is. Ez volt - a mindig más-más oldalát mutató, s gazdaguló Minőség-isten születése, fólfénylése, tündöklésekkel megszakított bújdosása, ami az én pályámat egybefűzte s műfajokat megszégyenítő egységét létrehozta. O szembesítette magát a Bartók modellben is a nagy magyar diadallal s próbálta azt megmagyarázva, a jövő igényei szerint, de a maga szellemében módosítani is. * * * S itt érünk a második ponthoz, ahol nem is annyira téged, mint magamat kell kiigazítanom. Te is keresed, mi az, ami ezt a sokfele néző-ágazó munkásságot összetartja. „Nagy tehetségek, kis irodalom” idézed egyik fájdalmas megállapításom. Ezen akartam én segíteni: „a magyar irodalmat egy élet munkájával a világirodalomba beemelni. ” Feltevésednek megvan az alapja. Nem mondtam-e el, a Toldy reál hatcisát nyugtázva, hogy márciusi beszédemben, néhány nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt, ez volt amit vártam: hogy az oroszok, skandinávok után a magyar irodalom is belépjen a világirodalom vándorló erdőégésébe s hogy ez a várakozás, mint munka- hipotézis később is ottjárt munkásságomban. S ha így van, nem kell szégyellenem. Tudjuk, hogy a fiatal Bartók mögött is ott volt a 900-as évek kultúmacionalizmusá- nak az unszolása, a világnak is újságot jelentő magyar zenét, építészetet megteremteni. S nem menthető-e, ha a trianoni országdarabolás után a történelemtanár fia is erre keresi a beléoltottpatriotizmus revansát. Első tanulmányomban, aMóriczról szólóban, ahogy észrevetted, a bírálatban ott van ez az igényemelés is, első világirodalmi tanulmányaim megírására, mint elmondtam valahol, Brandes példája is sarkallt; hátha én is helyet szoríthatok a világirodalom körképében a mi odatartozó nagyjainknak. Ez a korai sarkallás, később, a Tanú korára háttérbe szorult, s ha munkásságomon végigtekintve ebben keresed a kötőanyagot, ami az egészet összefűzi, bizonyára kései tanulmányaim, a Magyar Műhely s a Herder-cikkek tévesztettek meg; pályám utóhangjaként vetődött fel megint a kérdés: van-e a francia, angol, német, orosz műhelyekhez hasonló magyar műhely, s ha van, mit mond a világnak. Az azonban, 59
