Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - „Benned róvom az erdélyi adómat” Németh László levelei Veress Dánielhez (A leveleket közreadja és a bevezetőt írta: Veress Dániel)
hogy ez a kérdés a búcsú s visszapillantás percében felmerült, nem bizonyítja, hogy tanulmányaim hosszú sorát s egyéb műveimet a magyar irodalom világirodalmi szintre emelése íratta meg velem, amint eleve valószínűtlen is, hogy a nemzeti becsvágy ilyen kiterjedésű, egyéni impulzusokból táplálkozó munkásság fő ihletője legyen, amint Bartók és Kodály zenei vívmányait is bajos lenne a patrióta óhajból levezetni, hogy nemzeti zenét teremtsenek. Amiben hibáztatom magam, nem is a kérdésnek a felvetése, s a visszapillantó futó válasza, inkább az, hogy felvetése közben elmulasztottam különbséget tenni a kétféle világirodalom közt, aközt, amelynek a fogalmát Herdertől és Goethétől örököltük, s áközt, amelyet a kapitalista könyvkereskedelem sajátított ki árui jelzésére. A világirodalom, ahogy én értem, nemcsak a nemzeti irodalmak csúcsteljesítményeit ölelte össze, annak a csodálatos váltógazdaságnak is edényrendszere, mely az európai civilizáció megújulásainak forrása, hogy a közös problémákat mindig új népek felgyűlt tartalékainak a bevetésével oldotta meg. Az a világirodalom azonban, főként a kortársaké, melyet a mi közönségünk is bámul és elfogad, egyre inkább egy klubbá válik, amelynek megvannak a titkárai és portásai, s amely egyre leplezetlenebb szempontok szerint osztja tagsági jegyeit. Egy parazita képződménnyé vált ez a világirodalom, melyről nem is tudjuk pontosan, a nemzeti irodalmakban mit pusztított s mit pusztíthat még el, s ha egy valóban világméretű tehetség, egy Faulkner mondjuk bejut ebbe a klubba, akkor az ember nem azt kérdi, mért jutott be, hanem hogy hogyan. Brecht, mint a világ legnagyobb drámaírója már gyanút kelthetett ez ellen a világirodalom ellen, s az, hogy egy Peter Weisz néhány év alatt klasszikusává nőtt, a naivitást is figyelmeztetheti. Az én külföldi kopogtatásaim arra az időre estek, amelyekben a régi herderi érdeklődés maradványait a klubszempont elnyomta s Híd interjúmban már figyelmeztettem a hiszékenyeket, a jobbjaink kimaradásán szomorkodókat, s nézzük meg a menedzsereket, kik s mit minősítenek világirodalomnak, s higyjük el sokkal nagyobb tőke s lehetőség, hogy nekünk még van 19. századi értelemben vett nemzeti irodalmunk, s hogy ennek a belső rendjét hiba lenne a számunkra engedélyezett világirodalmi írók tekintélyével megbontani. A veszély valóban ez: a közönség megszokta, hogy nemzetközi sikerek döntsék el, kik a nemzet legjobb sportolói. Hogy ebbe a kiválasztásba, futtatásba csúsznak-e be s mekkora hibák, azt nem tudom. Az azonban a nemzeti irodalomra órjási veszélyt jelentene, ha íróink becsvágyában s értékelésében a világirodalmi klubtagság töltené be a nemzetközi sportversenyek helyét. Olyasmi lenne, mintha a század első felének az írói a Kisfaludy Társaság tagságára aspiráltak s a közönség aszerint minősítette volna őket. A magyar közönség egész az utolsó évtizedig nagyszerű érzékkel, makacssággal védte - a kritika ellenében is -, hogy kiket tart íróinak. Az utolsó évtizedben (aponyva, a sznobizmus s a művészetté fejlesztett hangulatcsiná- lás következményeként) ez az érzék és makacsság romlott és lazult. S nagy hiba volna, ha a természetes úton kiválasztott nemzeti nagyságok helyét a klub-nagyságok tekintélye nyomhatná el. Mintha Móricz Zsigmondot Molnár Ferenc az értők szívéből is kiszoríthatta volna. Magyarországon ma sokkal fontosabb, hogy a mi irodalmunkhoz, annak a főműveihez, s a benne uralkodó értékrendhez ragaszkodni tudjunk s őszintén bánt, ha világirodalmi helyünk emlegetésével én is annak a hamis arrivizmusnak a szelét fújtam, mely ezt a makacsságot, szilárdságot, mint provincializmust akarja tovább morzsolni. De hát mit kezdjünk, ha mindez így van a világirodalom szóval? Merjük azt mondani, hogy nekünk egyelőre a magyar irodalom a világirodalom is? Ez is jobb, mint az utolsó hetven év legnagyobb magyar vívmányait betemetni hagyni. De nem erről van szó, nem egy új Extra Hungáriámról. Mondjuk azt, ami igaz, hogy a 60
