Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve IV. (Rákos Sándor: Csörte - Rába György: Kézrátétel - Beney Zsuzsa: Versek a labirintusból - Takács Zsuzsa: Viszonyok könyve - Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből)
Vasy Géza Versekhez közelítve IV. Rákos Sándor: Csörte A JL JL költő a könyvnek örülhetett, amely hetvenedik születésnapja alkalmából megjelent, mi olvasók pedig a verseket forgathatjuk boldogan, hiszen cáfolatai a megénekelt helyzetnek: „ám a szép idők / tovatűnnek / hatvantól a dal / lyukas duda / hetventől elfú- / ló furulya / tökéletlen mint / a megtört sor / botlik s borul is / egyszer-másszor” (Amelyben vénségét keserüli és az öreg szív hevét dicséri). Igaz, az olvasók ma kevesen vannak, hiszen a legtöbben „A VERSET ma tartják kacatnak / s mire újra ideje jő / téged már régen földbe raktak / sírboltodba köszön be a vevő” (Amelyben magát habókos öreg boltoshoz hasonlítja). E két idézet máris kirajzolja Rákos Sándor hetven felé baktató életútjából a világszemlélet versekbe átörökített alapmotívumait: a célelvű létezés ideáját, az alkotás és a kiválasztottság jelentőségteljességét is kétségbe vonja, az alkotás magasztosságával gyakorta inkább csak az értelmiségi hitegeti magát, mert a süket csöndben visszajelzést nem kap, s a kiválasztottság sem egyértelmű, hiszen az Úr a Biblia szerint csupán Illésért küldte el tüzes szekerét: „mert prófétálhat/ s tehet / csodákat / választottak / száza meg ezre / mindőjük közül / egyetlenegyre vár / pecsétjeként / minden / csodáknak / és mindenféle / elragadtatásnak / tüzes lovakkal / tüzes szekéren / a végső / teljes / elragadtatás” (Az elragadtatásról). Ezek a kötet utolsó szavai, az elsők viszont az Aki dudás-motívumot variálják: „aki pokolba áll dudásnak / mit tehetne azért az isten” / / kárhozó hadd hihessem mégis / borzadván fortyogó üstömön / hajolhat hozzám még az ég is / s kiragadhatsz innen istenem”. A kötet meghatározó ciklusa kemény tisztaságával A hitetlen imája, amelyet az Örök ébredés készít elő: „álmomból amit hittem ébrenlétnek / még mélyebb álom kapujába lépek / és nem-létemre ébredek”. Nem porig omló megalázkodás, nem is ironikus vagy frivol számonkérés hatja át a hitetlen imáit, hanem a legnagyobb számvetésre készülő személyiség rezignációba rejtett reménykedése, hitetlen hite, s megvilágosodás esélyének panaszba formált felvillantása: „és majd újak jönnek utána / s azoknak is beletörik / nevedbe nyelvük örökig / / mint ahogyan jaj az enyém is / hiába kerestelek én is / s mennem ha kell majd úgy megyek /néven én sem neveztelek / /nem tudtam igazi neved” (A hitetlen imája). Azért halaszthatatlan ez a számvetés is, mert egyre közelibb a Fehér ország, az életidő Úgy több, hogy egyre kevesebb, azaz minden nyár, minden „csorbítatlan ősz”, sőt minden „fényes óra” is kegyelemteljes ajándék. Az élet egy Csörte, ahol vívni kötelesség, egészen a ledöfetésig: „rostélyom leeresztve várom / őt aki szökken szemtől-szembe / s mellemnek szegezi halálom”. Az idő lehetséges dimenziói régóta beépültek Rákos Sándor költői világába, s mivel a természeti és a történelmi létet egyaránt látja, a közös kezdetet lelte s leli fel a mítoszokban, amelyek a személyiséglétet is magukba képesek olvasztani. 80
