Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve IV. (Rákos Sándor: Csörte - Rába György: Kézrátétel - Beney Zsuzsa: Versek a labirintusból - Takács Zsuzsa: Viszonyok könyve - Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből)
Szép és logikus a kötet gondolati íve: a „kiragadhatsz innen istenem” óhajától jutunk el a „végső / teljes / elragadtatás” képzetéig, a Napfogycitkozás-tó\ az égbe szárnyalásig. Az ókori keleti mítoszok parafrázisai azt kérdezik, hogy van-e valami végső, a természetet, a létet elrendező és mozgató elv, s azt állítják, hogy kell lennie ilyennek. A mítoszban filozófia, történelem és egyéni lét még eggyé olvadhatott, a modem korok embere már csak virtuálisan teremthet ilyen rangú mítoszt. A Római sírkő az is-is gondolatát hirdeti: „mert születése s halála között ami éri az embert / részben az ő ügye csak - részben az isteneké”, a posztmodem című / Mindenkori / magyar királyok levélváltása / mindenkori / clunyi apáturakkal viszont az emberi akaratot és céltudatot teljes vereséghelyzetben mutatja évszázadokra s az egész emberiségtörténelemre általánosítva, hiszen segítség nincs, csak mind nagyobb veszedelem országon belül s kívülről is: a pogánytala- nításhoz kért segítség mindig csak szavakban érkezik, s így „a dicső / elődeink által / folyamatba tett / pogánytalanítás / sajnálatos módon / elakadt / s függetlenségünket / a szomszédos császároktól / immár semmilyen / kompromisszummal / megőrizni / nem sikerült” - s ezek után természetes végkifejlet az a tatárdúlás, amelyet már nem is követ az ország újjáépítése. „Kancsal” a történelem, kancsal a személyes sors is, Görbe tér, görbe idő vesz körül bennünket, amint cikluscím állítja. Rákos Sándor számára az egyik lehetséges válasz a rezignált keresés-bizakodás, a másik az epés humor, s mindkettőben nemesen visszaüt Arany Jánosra. Az ő humorának keserűsége is abból fakad, hogy a léthelyzet nem változtatható meg, hogy a vélt vagy valós jellegtelenséget kellene oldani, s ez csak úgy lehetséges, ha önmagunkat, ember-voltunkat tesszük nevetség tárgyává, meg az általunk végigélt-végigvitt történelmet. A görbeségek és a fehérségek országai mellett van azonban egy Hallgatag birodalom is, nagy mestereké, pályatársaké, akik egy evilági elragadtatás részeseivé tehetnek minket, tüzes szekérre hiába várakozókat. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991) Rába György: Kézrátétel A huszadik században fontossá váltak a versesköteteknek a címei, így nyilván hosszas fontolgatás után születik meg egy-egy telitalálat, akár ösztönös, akár tudatos keresésről van szó. Rába György nemcsak alkot, hanem sokszorosan végig is gondolja önmaga s mások alkotási folyamatát is, s gondolom ennek is köszönhető, hogy verseskönyveinek emlékezetesek a címei is: mindig tömörek és több irányba is elindítóak. A Kézrátétel a maga ragozatlan, bővítmények nélküli formájával épp a pőreség, a szótári alak révén ér el olyan jelentéskört, amely voltaképpen minden lehetőséget kibontakozni enged, s ezt még erősíti is azzal, hogy a kötetben nincs sem hasonló című, sem hasonló tematikájú mű, csak egy ráutalás a fogalomra. A kézrátételnek jellegzetes bibliai jelentésköre van, olyan, amely feltehetően jóval a Biblia előtti időkbe is visszanyúlik, s mindig pozitív jelentéskörű, ellentétben a pogánykori magyar hitvilágból továbböröklődő, gyógyítást és rontást is megengedő kézrátétel képzetkörrel. Azonban ezt az utóbbit sem zárhatjuk ki teljesen a verseskötet értelmezési tartományából, hiszen jó és rossz erők küzdelmeként mutatkozik meg Rába György számára is a lét, mindazonáltal inkább csak jelentésháttérként van jelen a biblikus jelleg mögött. Eldöntetlen s eldönthetetlen viszont a kérdés, hogy ez a címbe jelképesített kézrátétel a bibliai meglelkesítő, megáldó, gyógyító isteni eredetű cselekedet-e, vagy pedig annak még mindig biblikus továbbvitele az alkotásra kettős értelemben is, hiszen a mű a költő kézjegye, 81
