Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (III. rész - Fordította Szenyán Erzsébet)
félelemből, attól való rettegésükben, hogy nem lesz több víz, isznak, hogy megelőzzék a csapást. Az utcák kihaltak, a szállodában csönd, a folyosó üres. Lemegyek a lépcsőn, az étterem is üres. A büfésnő ül, kifelé bámul az ablakon. Az utcáról bejön egy orosz férfi, csupa por, a szél kitépte az ingét a nadrágjából, a fején meleg usanka, be van gombolva az álla alatt. Adjon két deci vodkát!, mondja a büfésnőnek. Az föláll, megtölt egy poharat. A férfi fölhajtja, és így szól: hhuuuu! Most már jobb. Aztán kimegy, kiviszi a belsejében égő tüzet az utcára, a sivatag tüzébe. A büfésnő egy darabig kíséri a tekintetével. A mi emberünk, mondja. Az ilyen mindent kibír. Aztán rám néz jóságosán, de csipetnyi iróniával is, és szó nélkül átnyújt egy üveg üdítőt. Tádzsikisztán A „Komintern” nevű kolhozba tartunk. Dusambétól nincs messze, és tizenöt falut fog át. Nagy kolhoznak számít, de vannak nagyobbak is. A „Komintern” igazgatóját Abdulkarin Saripovnak hívják. Hatalmas, súlyos férfi, hiányzik az egyik lába. A háborúban vesztette el, Ukrajna védelmében. Egy német repesz találta el, kórházba vitték, onnan aztán már hazajött. Németet sosem látott, sem a háborúban, sem később. Saripov nem tud járni, mindenüvé igazgatói dzsip hordja őt. Útközben azt meséli, mije lehet egy kolhozparasztnak: három tehene, tizenkét juha; szamara és lova pedig annyi, amennyit akar. Egy jó birka 150 rubelt ér, egy új ház tizenöt birkát. Az állattenyésztésen kívül földműveléssel is foglalkoznak. Hektáronként nyolc mázsa gabonájuk terem. Nem kell csodálkozni, hogy csak ilyen kevés, hiszen a földek a magas hegyek lejtőin húzódnak, az aratás itt több hónapig is eltart, mert a gabonaföldek különböző magasságokban terülnek el, az alacsonyabban levő táblák előbb érnek be, a magasabban fekvők később. így van ez egész Tádzsikisztánban, ahol egész évben vetnek és aratnak. Júniusban a Vahs völgyében aratnak, a Pamírban viszont csak ekkor kezdenek a parasztok vetni. Ilyenkor Leninábád- ban már érik a sárgabarack, Iszfarban pedig még csak most kezd virágozni. Áthaladunk egy falun. A tadzsik asszonyok megállnak, hátat fordítanak az autónak, kezükkel eltakarják arcukat. A forradalom megszabadította ezeket az arcokat a fátyoltól, a nők levetették a parandzsát, de az ösztönös mozdulat megmaradt. A dusanbei egyetemen ismertem meg Rochat Nabijevát, az első tadzsik nőt, aki 1963-ban tudományos fokozatot szerzett. Munkája a parandzsa levételéért folytatott harc történetét dolgozta föl. Ez a harc sok áldozatot követelt. Százával pusztultak el asszonyok, akik fölfedték arcukat. A baszmacsok az ilyen asszonyokat nyilvánosan kivégezték. Érdekes, hogy ugyanaz az ember, akinek természete, lényegét tekintve olyan hasonló és változatlan, különböző szélességi fokokon ennyire ellentétes szokásokat alakít ki. Mert az egyik civilizációban a férfi törekvése az, hogy asszonyának arcát minél inkább megmutassa, más civilizációkban meg az, hogy minél inkább elfedje. Saripov elvitt minket a falu végére, egy tágas csinár árnyékába, ahol lakomát adott a tiszteletünkre. Volt ott cseresznye,'sárgabarack, alma. Nagy tálcákon gőzölgő húsok. Halomba rakott búzalepények. Mindenféle levesek, nemzeti eledelek, saláták. Egész ételhegyek. Több ládányi vodka. Saripov nem akart inni, azt mondta, hogy a muzulmánoknak nem szabad. Végül mégiscsak ivott valamit. Aztán fölállt, levetkőzött, lecsatolta műlábát, és belevetette magát a közelben folyó patakba. A parasztok bámulták a meztelen igazgatót. Mit csinál? — kérdeztem. A vérnyomását csökkenti, mondta valaki. 68
