Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (III. rész - Fordította Szenyán Erzsébet)
bár ezeknek már erősebb politikai színezetük volt. Rasid azt mondta, hogy most a minisztérium osztja el a vizet. Azt mondta, hogy 1954-ben Baszagába földgyaluk érkeztek. Baszaga Türkméniában van, az Amu-darja mellett, nem messze az afgán határtól. Itt kezdtek ásni egy csatornát. Ily módon a folyó, amely egyszer már magától megjelent, majd eltűnt, újra visszakerült a sivatagba az ember segítségével. Lám, mekkora kört írt le a történelem! Ugyanúgy, mint régen, a vízzel együtt ismét megjelentek a halak és madarak. A csatorna parjai virágzó, népes oázisokká váltak. A csatorna hossza most 800 kilométer, de még egyszer ennyi lesz, és a Kaszpi-tengerig fog érni, mint egykor az Uzboj. A csatornában édesvíz folyik, mondta Rasid. Kimert egy kancsóval, s megkínált belőle. A víz hideg volt és jóízű. Egy pontonhajó ringatózott a part mellett, körben a sivatag húzódott. Azon a pontonon egy színésznők, meztelen fotómodellek fényképeivel teleragasztott, tágas kajütben lakott négy ukrán férfi, Jaroszlav Scsavej brigádja. Rasid és én a vendégei voltunk, egyébként egészen véletlenül, mert bedöglött a motorcsónakunk, meg kellett állnunk. A brigád egy leágazást ás a csatornához, hogy a víz eljusson a kolhozba. Az embemyi kerekű, hatalmas teherautók egyik helyről a másikra hordják a földet. Egy homokbucka tetején világos szemű leány áll, a sofőrök fordulóit írja föl. És hogy írja föl? Hát, csak úgy, hogy meglegyen a normájuk. Palina a leány neve, és valahonnan Harkov mellől jött. Ha a sofőr rokonszenves, Palina annyi strigulát húz be neki, hogy élmunkás lesz az illető. Ha már nagyon meleg van, Palina leteszi a füzetet, beugrik a csatornába, átúszik a túlpartra, majd vissza, és újra húzogatja a strigulákat. Scsavej nógatja Palinát, hogy süssön halat. O maga elküldte az egyik hatalmas teherautót valahova messzire, a kolhozba vodkáért. Bőséges lakomát rendeztek nekünk. Csak este mentünk el. A csatorna vizében tükröződtek a hajó fényei. Visszatérés Mariba és az utolsó nap Türkméniában. Mari a Murgab oázis székhelye, a második város Ashabad után, hatvanezer lakossal. Türkménia népessége (kevesebb, mint kétmillió ember) öt oázisban él, a Köztársaság többi része, a terület 90%-a sivatag. Mari belvárosa öreg, világoskékre és sárgára festett földszintes házakból áll. Valamikor több száz üzbég, orosz, örmény boltocska volt itt, ezek most állami boltok vagy műhelyek, lerakatok. Fülledt meleg van, dél körül szürke lesz a levegő. A sivatag felől homokvihar közeledik. Fúj a csípős szél, a porfelhők az ég és a föld között az egész teret kitöltik. A por vakít, fojtogat, az ember nem kap levegőt. Kihal az élet, a gépek leállnak. Ilyenkor Palina és Scsavej meg a többiek mind, elbújnak különféle zugokba, hasadékokba, lepedőt, takarót, miegyebet húznak a fejükre, hogy meg ne fulladjanak. A homokvihar, a homokozón (mert a sivatagban vízözön helyett homoköznöről beszélhetünk) beszólja, betemeti az embereket, állatokat, halálra fojtja őket. Ez a por, ez az apró zúzalék (szél és víz által porrá őrölt kő) a levegőben lebegve fölmelegszik a naptól, s így keletkezik a száraz köd, minden sivatagi ember réme. Ez a száraz, forró köd, ez a parázsként izzó zúzalékgomoly az, amit levegő gyanánt kínál az embernek az őijöngő sivatag. Szállodai szobámban vagyok, nincs világítás, mindenekelőtt is nincs víz, a szél alighanem leszaggatta a vezetékeket, eltömte a vízcsöveket. Van még itt egy korty langyos lötty, de mi lesz azután? A városban nincs víz, nincs telefon, csak rádióösszeköttetés létezik. Fekszem az ágyon, de minden nedves, poros, a párna úgy melegít, mint egy kemence. Inni! A sivatagban a homokviharba került embereken kitör a vízőrület esnek, hirtelen megisszák teljes ivóvízkészletüket, mohón, meggondolatlanul; ez tulajdonképpen egyfajta téboly, hiszen nem azért isznak, mert abban a pillanatban szörnyű szomjúság kínozza őket, hanem 67
