Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (III. rész - Fordította Szenyán Erzsébet)

Azt hiszem, hogy Gulnarát, ugyanúgy, mint engem is, e módszer esztétikai vonatkozása, békés, jóságos bölcsessége nyűgözi le. Mert mit tegyen a professzor egy öreg emberrel, aki már a hetedik ikszen is túl jár, s nem emlékszik saját születési dátumára? Természetesen beutalhatná egy zsúfolt, kloroformtól és jódtól bűzlő kórterembe. De minek? Hát nem szebb az élet alkonya illatozó virágok közt, mint kloroformbűzben? Ha tehát eljön a professzorhoz egy idős ember, akinek bele kell néznie a személyi igazolványába, hogy megadhassa születési dátumát, és arra panaszkodik, hogy nyomást érez a fejében, a professzor figyelmesen végighallgatja, aztán fölírja a papírlapra: „Rp.: babérlevél. Napi tíz perc. Három héten át”. És nézze, mondja Gulnara, tömegesen jönnek a professzorhoz. Hónapokig kell várni egy vizitre.

Ülünk Gulnarával az Olajmunkások sugárútján, a tengerparton. Innen nézve Baku lágyan emelkedik fölfelé egymást követő kőteraszokon. A város öbölben fekszik, amfiteátrumot formáz, s így az egész jól belátható. Gulnara kérdezi, hogy szeretem-e Bakut. Azt válaszolom, hogy igen, nagyon szeretem. Együtt parádézik itt egymás mellett minden stílus, az építészeti korok és divatok nagy kavalkádjá- ban. Mi minden van itt! Pszeudogótika, pszeudobarokk, posztmór stílus, Corbusi- er-iskola, a húszas évek konstruktivizmusa, a patetikus korszak emlékművei és szép, modern konstrukciók. Különleges egy kiállítás! Mert minden együtt van, egymás mellett, mint a londoni Mr. Cox kirakatában — Ingatlanok Vétele-Eladása. Mindenki pont azt kapja, amire vágyik.

Egyébként többféle Baku létezik.

A legöregebb Baku a legkisebb. Nemcsak kicsi, de olyan szűk, olyan zsúfolt, olyan össze-vissza módon épült, hogy amikor ide érek, önkéntelenül is nagy lélegzetet veszek, hogy ellenőrizzem, valóban kapok-e itt levegőt. Ha az ember megállna az utca közepén, és széttárná a karját, akkor egyik kezével megsimogathatná a bölcsőben alvó kisbabát a balra levő lakásban, másik kezével pedig elvehetne egy körtét az asztalról a szemközti lakásban. Csak libasorban lehet haladni, mert két ember már elzárja az utat. Ráadásul ennek a bakui óvárosnak nincs semmiféle alaprajza, de ha van is, az olyan szürreális, hogy ép ésszel felfoghatatlan. Sosem vagyok képes innen kijutni. Voltam már itt Valerijjel is, aki Bakuban született és nevelkedett, kipróbáltunk minden variációt, így is, úgy is, de nem sikerült kijutnunk. Már erőnk fogytán voltunk, amikor kimentett bennünket egy gyerek.

Bakunak ezt a részét Icseri-Serehnek, vagyis Belső Városnak hívják. Sok legenda övezi ezt a negyedet, és sok városi ballada szól róla. A nagy Baku lakói számára a Belső Város egzotikus helynek számított, ahol az emberek sajátos nyelven beszéltek, s szinte egy fedél alatt laktak, ismerve egymás minden titkát. Icseri-Se- rehet fokozatosan bontják, új negyed épül a helyén.

A Belső Város körül terül el az igazi, nagy és kissé sznobisztikus Baku. Mert ezt a nagy Bakut megrendelésre építették a magánzók, szerencselovagok, olajmágnások számára. Baku mindig az olajból építette karrierjét. Már a X. században úgy emlegetik Bakut arab szerzők, mint olyan helyet, ahonnan olajat szállítanak. Egy XIII. századi perzsa értekezés, az „Adzsaib ad-Dunia” mondja, hogy „Baku egész éjjel lángol, mint a tűz. A földre tesznek egy üstöt, és vizet forralnak benne”. Erről a vízforralásról Evlija Cselebi török utazó is ír 1666-ban: „Bakuban különféle terméketlen helyek vannak. Ha az ember vagy a ló leteszi oda a lábát, és ott áll egy darabig, a lába égni kezd. Ezeken a helyeken a karaván vezetője kikaparja a földet, a mélyedésbe kis üstöket tesz, és az étel azonnal főni kezd. Végtelen az Isten bölcsessége!”

58