Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (III. rész - Fordította Szenyán Erzsébet)
Először bőrökre írtak, később aztán papírra. Készült egy könyv, amelyik 32 kilót nyom. 700 borjú bőre ment rá. De vannak picike könyvecskéik is, akkorák, mint egy cserebogár. Aki írni és olvasni tudott, mind másolt, de voltak hivatásos másolók is, akik egész életüket a pulpitus mellett töltötték. Ovanesz Mankasarenc a XV. században 132 könyvet másolt le. „Hetvenkét esztendőn át — írja egy Zakariás nevű tanítványa — télen és nyáron, éjjel és nappal másolta Ovanesz a könyveket. Idős kort megélvén látása megromlott, keze remegett, és az írás sok szenvedést okozott neki. 86 esztendősen az Úr magához szólította, s most én, Zakariás, Ovanesz tanítványa fejezem be a félbemaradt kéziratot”. A hangyaszorgalmat követelő munka titánjai, saját szenvedélyük mártírjai voltak ezek az emberek. Egy másik másoló leírja, hogyan vett, miközben éhezett, az utolsó garasán fáklyát, hogy megvilágíthassa a másolandó oldalakat. E könyvek egy része poligráfiai remekmű. Örmény betűk arany seregei vonulnak oldalak százain át. A másolók egyúttal kiváló festők is voltak. A miniatúraművészet az örmény könyvekben világraszóló eredményeket mutat föl. Különösen két miniatúrakészítő — Torosz Roszlin és Szargisz Picak — neve ragyog kiolthatatlan fénnyel. Azok a miniatúrák, amelyekkel Roszlin a Xni. századi kéziratokat díszítette, megőrizték színeik intenzitását, s a mai napig ragyognak a Matenadaran könyveinek lapjain. E könyvek sorsa Örményország sorsa. Az üldözött, pusztuló örmények kétféleképpen reagáltak helyzetükre: egyik részük fölhúzódott a hegyekbe, a barlangokba, másik részük szétszóródott a világ minden táján. De ezek is, azok is vitték magukkal az örmény könyveket. Mivel a földönfutók gyalog menekültek, némely kéziratos könyveket, a túl nehezeket, ketté szedték. Ezek a fél könyvek aztán gyakran a világ két ellentétes sarkába vándoroltak. Azerbajdzsán Az Olajmunkások sugárútján Gulnara Guszeinova virágok illatával gyógyít. Aki szklerózisban szenved, babérlevelet szagolgat. Aki magas vérnyomásban, az gerániumot. Asztmáira legjobb a rozmaring. Az emberek sorra jönnek Gulnarához egy Gaszanov professzortól kapott papírlappal. Erre a lapra írta föl a professzor a szükséges virág nevét és a szagolgatás ajánlott időtartamát. Ülve kell a virágot szagolgatni, leggyakrabban tíz percen át. Gulnara ügyel arra, hogy mindenki a megfelelő virágot szagolja, nehogy, mondjuk, egy szklerózisban szenvedő beteg nekiálljon rozmaringot szagolni. A virágok egy üvegházikóban sorakoznak, amelyet fitoterápiás szalonnak neveznek, és leginkább melegházra emlékeztet. Gulnara mondja, hogy üljek le, és én is szagoljak valamilyen virágot. Erzek-e illatot? Nem érzek semmit. Hát ez az — mert a virág csak úgy önmagában nem illatozik. Meg kell rázni a szárát, akkor a virág érzi, hogy valaki foglalkozik vele. És elkezdi ontani az illatát. A virágok nem önmaguknak illatoznak, hanem mindig valaki másnak. A virág minden mozgatásra illattal reagál — naiv és könnyelmű, mindenkinek tetszeni akar. — Elvtársak, mozgassák a virágokat! — figyelmezteti Gulnara a szalonban üldögélő idős embereket, akik rázogatni kezdik a virágokat, mintha hangyákat ráznának le róluk. Kérdezem Gulnarát, aki orvostanhallgató, hisz-e abban, hogy a virág meggyógyíthatja az embert. Nem pszichésen, mert ez a lehetőség már bizonyított tény, hanem fizikailag, mondjuk, rugalmassá tehet-e egy elmeszesedő sejtet? Gulnara mosolyog. Csak annyit mond, hogy az egész világról jönnek ide gyógyulni vágyó emberek. Még Amerikából is — hangsúlyozza. Gaszanov professzor módszere, a virágillattal történő gyógyítás, nagy visszhangot keltett. 57
