Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Galló Szász Károly: A takarítónőnek korán kell kelnie, avagy egy körorvos naplójából
— Meg mernék esküdni, hogy már találkoztam a doktor úrral... Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota előtt... — ezt már mosolytalanul, elgondolkozva mondta. — Szóval három napra feltétlenül el kell mennem Iasi-ba, s az igazgatóm - tetszik ismerni! —sehogy se akar elengedni... Látogatás nélküli főiskolára járok... — Tudna nekem, ha nagyon-nagyon megkérem, három napot adni? Bólintottam persze. Nem tudom, hogy írtam meg a beteglapot. Talán még én is köszöntem meg neki, mikor keskeny csípőjét ringatva kilépett a váróterembe. Betegvizsgálás közben egy eltévedt labda megrepesztette a rendelő ablakát, de szinte oda se figyeltem a dörejre, akkora volt a „menet”. Büntess Uram, minket, csak C influenza vírussal a jövőben — mormoltam. Kissé még bambultam a szőkétől, de a tudásom (fenét tudásom; rutinom) pontosan működött. Mint egy precíziós műszer; kipróbált svájci óra. Úgy gyúrtam le a betegeket, egymás után, mint élmelós az alkatrészeket: selejt nélkül. Tizenkét óra harmincötkor a vízfolt területén kezd már hólyagosodni, felpattog- zani a festék. Emese azt mondja, Hodos bácsi szomszédja szerint mégsem halt meg az öreg, csak nagyon közel állt már hozzá. A tánti is bejön a rendelőbe, és hevesen bólogat a bába szavaira — azt hiszi, az öregember temetéséről beszélünk. Megnézem az öreget, határozom el rögtön, csak valamennyire lanyhuljon az iram. Nem is csak három szólamban köhögnek odakint. Tizenkét óra ötvenöt perc. Mára is véget értek a kínosan hosszú, vakáció előtti órák az iskolában. Megrémült tanárnő hoz még rémültebb ötödikest. A lányka kövér; rövid és vastag nyakán a bőrt jócskán becsípte melegítőjének cipzáija, amikor délben vidoran felrántotta. Sándor, a kocsisom már délelőtt ihatott valamennyit, mert látszik rajta, de pléhpofával begyalogol a rendelőbe és kér holnapig egy huszonötöst. Kölcsön. Nem adok. Befogatok a homokfutóba. Hodos bácsihoz megyek ki; az igazságot akarom megtudni. Bágyé Hodos hetven éves, és eddig sohasem volt orvosnál. A foga ha megfájdult néha-néha, de betegnek még nem érezte magát. Most a házuk mellett húzódó keskeny zöldségesben fogad. Kapál. Pénteken még kapkodott a levegő után és ejtette ki a kezéből a leveseskanalat az asztalnál. Ma meg — nem kínozza úgy a köhögés, és a nap is kellemesen süt idekint — a kapájával ügyködik a kiskertben. — Hogy van az öreg? — kérdem a diófa alatt pádon üldögélő, varrogató feleségétől. — O, sokkal, de sokkal jobban! — válaszolja a mama és feléje bök a fejével. - Hát látja... — De a gyógyszert... remélem, a gyógyszert szedte... szedi... Megkapták a városban? Az öregasszony bólogat és tuszkol a veteményeskert felé: — Örülni fog, hogy el tetszett jönni. Hodos bácsi fújtat, de úgy vigyorog, mintha csak a fia ugrott volna le Régenből kocsival egy akármilyen vasárnap délelőtt. — Na látom, nincs már nagy baj — mondom. — Hálistennek... Jónapot, doktor úr. Könnyebben érzem magam. Sokkal. Használtak a gyógyszerek. — Szedi még mindegyiket? Ahogy mondtam? A szíverősítő szert is? — Persze. Hát érzem én, hogy használ!... Ha nem is voltam eddig doktornál... 33
