Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Galló Szász Károly: A takarítónőnek korán kell kelnie, avagy egy körorvos naplójából
— Na, na, azért nem kell megsértődni, Hodos bácsi... Különben a rendelőben azzal fogadtak ma reggel, hogy meghalt. Sokan, a takarítónőm is, a holnapi temetésére készülnek! — Meghaltam — mondja vigyorogva az öreg. Betessékel a házba, a tisztaszobába, utasítja az öregasszonyt, hozzon fel bort nekünk, majd mesélni kezdi, hogy szombat éjjel úgy egy óra körül váratlanul a pópa kopogott be a házukba. Aligszakállát állandóan vakargatva, ünnepélyes arccal lépett a szobába, és a templomi díszöltözetét viselte. — Valószínűleg valamelyik kedves rokonom hívta ki — mondta elgondolkozva az öreg. — Soha nem láttak még betegnek, és gondolták, ez a jó kis influenza megszabadítja őket Alexandru bácsitól... S jót isznak majd a toromon... — kacsint az öreg. — De úgy illik, hogy meggyónjak meg az utolsó kenetet is vegyem fel előtte. — Bort töltött a poharamba és bocsánatkérő arccal a sajátját is félig töltötte. — Ennyi meg nem árt a piruláknak... Vegye csak el maga is... Egészségére! — Szóval a tisztelendő érkezett, letette a kalapját és leült az ágyam szélére. Halványan elmosolyodott: „Egy kicsit rosszul vagyunk, igaz-e?” — kérdezte. Én csak bólogattam és azt mondtam: „Uhüm”, mert egy kicsit tényleg rosszul éreztem magam. A pap gyengéden megsimogatta a fejemet, mint aki csak csodálni tudja a bátorságomat. Sokfélét beszélt ott nekem suttogva, de én mindössze a végére emlékszem, hogy aszonygya sóhajtva: „Hát el kell hagyjál minket, bágyé Hodos!” Jólnevelten bólogattam, mit is tehettem volna mást?! S aztán ő tanult ember, egyetemet végzett, csak jobban kell tudja! Én, igaz, a sok patikaszertől egészen másként éreztem már magam, mint péntek reggel, de ha a pópánk azt állítja, hogy meg kell honi, hát állok elébe! — Szépen az államig felhúztam a takarót, igyekeztem nagyon minél laposabbakat pillantani és szenvedő pofát vágni. Bevallottam neki összes bűnömet, gyorsan és kissé kíméletlenül, hogy hamar essünk túl rajta és még aludhassunk kicsit az éjjel. Megkaptam az elmondottakra a penitenciát, valamint utána az utolsó kenetet. Mikor már az elmenéshez készülődött — kissé elengedte magát —, láttam, hogy tisztára meg van hatódva. Én is elpityeredtem, mit mondjak, de az asszony bőgött mellettem, mint a záporeső. Aztán gyorsan leoltottuk a villanyt, hogy aludjunk még valamit. Mert reggel korán ébredek télen-nyáron, betegen-egészségesen, négykor már pattan ki a szemem. Vasárnap azért végig ágyban maradtam, még a bilit is — bocsánattal — idetette az asszony, a lábamhoz. Ma már szebb időre ébredtünk, s hogy délelőtt a nap is kibújt a felhők mögül, nem bírtam sehogy se többet feküdni... Hanem azért rendes fiú ez a mi pópánk, éjjel, hogy hívták, azonnal kijött hozzám... Megvizsgáltam, kissé rá is ijesztettem az öregre: nehogy abbahagyja a gyógyszerszedést. Megittam két pohár savanyú bort, s mikor a kapun kiléptem, láttam, újra lendíti a kapát. A mama kikísért, zagyvalászva, még integetett is utánam. Könnyűnek éreztem magam, boldognak. Büszkén néztem farkasszemet egy utánfutós traktorral, ami szembejött velünk... Két óra elmúlt már, Sándor suhintott egyet a ló füle mellé. Mikor a rendelőhöz értünk, még mindig mosolygott a pofázmányom. Bent már bőven hullottak is a plafondarabkák, de a folt, a vízfolt már nem növekedett. Fentről éles hangokat hallottam, majd gyermeksírást. A mérnök felesége és két kisfia. Locsogás, csapkodó felmosórongy hangja. Doina jókora szellőzőlyukat mutat az ablakon, földre esett üvegszilánkokat. Tizenöt óra öt perc múlva. Indulok a buszomhoz (ma nem én vagyok az ügyeletes), a mémökné az ablakból integet felém, az erkélyen kint térdepelő kisfiúkra mutat, aztán két karjával mintha szelektől felborzolt tengert, borzasztó árvizet 34
