Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Galló Szász Károly: A takarítónőnek korán kell kelnie, avagy egy körorvos naplójából
szemmel az aszfaltot bűvöli, vagy éppen keresztet vet és kanyarodik F. felé. Hogy akkor mire gondolt?... Tán az előtte álló döglesztő melóra, tizenegyedikbe felvételiző nagylányára vagy a faragott Jézusról a tisztelendő jutott eszébe, aki vasárnap különösen ügyes beszédet vágott ki (ő is eljutott végre a vasárnapi misére az öregekkel), vagy az is előfordulhat, hogy semmire se gondolt a gödrökkel meghintett aszfaltúton, a kormányon s az emberekkel preckelt utánfutón kívül. Nem tudom. Körtekapu határában masírozok. A vadmalac, kutyakísérőivel rég eltűnt a szemem elől. Még négy kilométer. Négy kicsi kilométer... Nyolc óra huszonötkor teherautó oldallapjába fogódzva érkezek meg munkahelyemre; mellettem enyhén hasmenéses tehén. A takarítónő kevéssel utánam fut be, és tárva-nyitva hagyja az ajtót. A betegek kíváncsian leskelődnek. „Kedveseim... — kezdi a tánti, mintha nem egyedül lennék vele —, képzeljék, a fogászati rendelő kulcsa nélkül jöttem el ma... reggel... korán reggel... s csak itt vettem észre... Vissza kellett menni... és tudja a doktor úr, hogy milyen messzi lakom... De a köpenyét már kivasaltam, ne féljen!” — közli nem kevés büszkeséggel. Aztán felmosóronggyal kezdi dörgölni a vinilint. Lemondóan nézem, talán még legyintek is enyhét. Doina kilenc óra körül, miközben a tánti szorosan bekötött feje sűrűn bólogat, megjegyzi, hogy Hodos Alexandru bácsi nem bírta kivárni a hétfőt, na meg engem: elhalálozott. Hét végén (péntek délelőtt és szombat reggel) láttam az öreget, rossz bőrben volt, igaz, de tüdőgyulladására, gyengült szívére „dum-dum” golyókkal lőttem, számításaimnak ellentmondott az esemény. Szombat éjjel adta fel neki a pópa az utolsó kenetet. — Mikor temetik? Holnap? — kérdeztem, miközben egy lassan, de biztosan növekvő sötét foltot lestem a plafon sarkában. Negyed tizenegyre (addig percnyi szünetet sem hagyva lefoglaltak a betegek: főként grippés gyerekek) a folt a falon már méternyi átmérőjűre terjeszkedett. Valószínűleg víz, csak víz lehet, gondolom. De vajon honnan? Apró lábak gyors rohangálását hallom az első emeletről, de ez csak érzékcsalódás lehet, mert Rafina néni, a takarítónő jelentette: a mérnökéknél zárva az ajtó. Nőtt a folt, a betegek száma úgyszintén, amikor... amikor tizenegy után öt perccel belépett... belépett... jobban mondva belibbent, besuhant... és máris előttem állt... Nem szólt, csak mosolygott... rám... belém... (mintha legrejtettebb titkaimat is ismerné). Szőke volt, lágy, alacsony, kislányos, és hozzá hasonlított. Hallgatott, de egészen íróasztalomig jött el. A száját picit kinyitotta: elővillantak porcelánfényű fogai. Egy tincs a hajából a bal szemére hullott. — Doktor úr — mondta, amikor már azt hittem, így nézzük majd egymást délig, tűnődőn. De végül is beszélni kezdett: — Doktor úr, itt dolgozom, a traktorállomáson, segédkönyvelőként. — Attól eltekintve, hogy anyanyelvemen szólt hozzám, félelmetesen hasonlított hozzá. Az a mosoly... Csak talán... a lábai... De hogyhogy nem láttam eddig F.-en? Vagy láthattam, az utcán baktatva, csak nem tűnt fel, mert nem így nézett rám. — Naigen, igen, örvendek — mondta szellemesen —, és... szóval... csaknem beteg? — Hááát — mondta kissé selypen, s egyik keze érintőleg végigfutott a hasán: a gyomor- és nyombéltájékon, majd csúszni kezdett egyre lennebb, lennebb, a vakbéltájék felé... — Most nem is arról volna szó... A kezét hirtelen felrántotta, és ismét belém mártotta a rég ismert mosolyt. 32
