Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Galló Szász Károly: A takarítónőnek korán kell kelnie, avagy egy körorvos naplójából
Galló Szász Károly A takarítónőnek korán kell kelnie, avagy egy körorvos naplójából V ásárhelyről buszom félórás „csúszással” indult, így a következő autóbuszt, a csatlakozást lekésem. 198... június 22., hét óra tizenhárom perc. Toldalagtól kizárólag alsó végtagjaimra támaszkodhatom, buszom helyett elvinnének még kilenc kilométert... Az autóstop itt: reménytelen... Az ég szürke sisakként borul ránk, de szerencsére esővel nem fenyeget; se túl hűvös, sem pedig megizzasztó, eszményi kaszálós idő. Szinte kellemes ilyenkor sort vágni a magas, harmatos fűben, gyalogolni is lehet... azonban, fene tudja, én... a gyaloglással... Bala határáig egy jármű se keresztezi utamat: elmélkedésre alkalmas útvonal ez F.-ig. (Akár a kínzó betegség utáni lábadozás egy-két napja, amikor az ember az ágyban elnyúlva csapongani hagyja a fantáziáját, abbéli örömében, hogy már nem szúr annyira az epéje.) A tempóm egyenletes. A java azonban még hátra van: még hét kilométer. Tovább. Hét óra ötvenöt perc. Egy kis bal oldali kitérő előtt — Erese faluba vezet az alig-út — öröm zsibongatja melleimet, lábizmaimat. Mint egy berobbanó szerelem. Lassan erősödő burrogást, krákogást hallok. Kilépek. A zúgás erősödik, én is nyújtom a lépésemet. Traktor közeledik a főúthoz Erese felől — mint egy szétzilált hajú, nyúlánk húszéves. Utánfutót húz maga mögött, rajta megkapaszkodó emberek. Ha kicsit még gyorsítok, körülbelül egyszerre érünk oda, én (aktatáskás, izgatott muki), meg a jármű (a drága, az édes!) az elágazáshoz. A traktor csakis úticélom, F. felé kanyarodhat! így történik. Előttem a traktor, bal piros jelzőlámpája kigyúl: irány F.; a sofőr érzéssel fordítja a kormányt, én emelem a kezem, magamra irányítandó a figyelmét. Az elágazásnál azonban — az aszfalt mellett közvetlenül — ócska, kopott-hámla- dozó fakereszt is integet a sofőrnek. Olyan, amilyent már egy kisebb zápor is átnedvesít. Mint kocsisom gyűrt szélű kalapjának: foghíjas az „eresze”. A lekopó festék alól foltokban tűnik elő fa-csontváza. Az ember csak baljával tartja a kormányt, a faragott Jézus felé fordul. Keresztet vet, háromszor is; aztán már csak az útra összpontosítva elhalad előttem. Egy Humphry Bogart pléharcával. A traktor után bambult fejjel veszem észre az őzcsapatot a kivirult erdő alatt. Lasan forgolódva legelnek, vagy két tucat is egy csomóban. Gyermekkorom illatai. Nagyanyámnál töltött nyári vakációk, balinfogás az enyhén sós ízű bányamelléki patakban, a málnászás meg az eprészés fent a Bucsinon; a rosszul végződött almalopás... A lábaim visznek tovább, önműködőn. Később, Körtekapu előtt otromba, rövid lábú vaddisznókölyköt hajszol, mint házikabátos hülyegyereket a nevelői, két megtermett juhászkutya. Az üldözés kimenetele attól függ, a malac időben eljut-e a mamájához... Közben egyre visszatér elém a traktorista, amint összehúzott 31
