Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Körmendi Lajos: Öt perc az élet
Nem fogunk mi elcsüggedni, ha gettóba jutunk, / Az Isten nem hagy el minket, mert hozzá hűk vagyunk. Valahogy így van ez a nóta, de az asszony jobban tudja. O sváb, én magyar, de nem baj, jól élünk. Én is beléptem a téeszbe 1950-ben. 1953-ig voltam a tagja. Nem kaptunk pénzt. Kiléptem. Elmentem ide is, oda is, ahol többet fizettek. De 1964-ben ismét a téeszbe kerültem. Rakodó lettem egy teherkocsin. Jól kerestem. Nyolc évig voltam rakodó, a társammal egyetlenegyszer sem vitáztunk. Utána fejőgulyás lettem két évig. Utána egy évre táppénzre vettek a derekammal. Akkor megtettek portásnak, de nagyon kevés volt a pénz. 1975-ben elmentem a kőműveshez segédmunkásnak. Nem akartam, hogy a két lányom lemaradjon a többitől. 1983-ig voltam segédmunkás. Nehéz munka volt nagyon, a kezem miatt is. Akkor kaptam a mostani helyemet a portán. Megvagyunk. Reggel felkelünk, a feleségem megeteti a csibéket, közben énekel. Noch amal a Spritz, noch amal a Spritz, / Durch die Weibr ihren Jupa Schlitz. / O, Susane, O, Marianna, ist das Leben doch so schön, / O , Susane, ó, Marianna, ist das Leben schön. Én a négy süldőt etetem, hallgatom az asszony énekét. Amikor egymás közelébe kerülünk, odaszól a feleségem. Képzeld, egész éjszaka ezt a szilvamagos nótát énekeltem! Nem hallottam. A feleségem nevet. Almomban, te! Szerepeltünk a televízióban a Midivel együtt. A falubeliek pedig néztek minket, és azt mondogatták, hogy nézd már, szerepel a Cila meg a Midi! Ezt énekeltük. Alle Jahr a Kind, alle Jahr a Kind, / Bis es seeks und dreissing sind. / O, Susane, Ó, Marianna, ist das Leben doch so schön, / O, Susane, ó, Marianna, ist das Leben schön. Később megreggelizek, ma például véres hurkát ettem savanyú paprikával, s ittam rá egy fröccsöt a saját boromból. Előhozom a kerékpáromat, kimegyek a présházhoz, hogy hazahozzak három vödör krumplit és öt liter bort. Fél tízkor már úton vagyok hazafelé. Bemegyek a lányomékhoz. A kisunokám az emeleten fekszik, influenzás. Megnézem, kicsit játszok vele. Aztán hazamegyek, felteszek főni egy bogrács krumplit, készítem a malacoknak az ebédet. Én is harapok valamit, aztán ledűlök egy kicsit, leeresztem a redőnyt az utcai szobában, jól a fejemre húzom a dunyhát, hogy ne halljam a kinti zajokat. Mikor felébredek, már jön hazafelé az asszony, útközben bevásárol, mindig tolakszik a pénztárnál. Itthon főz egy kis krumplilevest kolbásszal. Szeretem. Iszok rá egy fröccsöt, elköszönök, és szép nyugodtan végigkarikázok a falun. Mostanában az a kétszáz négyszögöl szőlő jár az eszemben, amit hat éve telepítettem a pincénél. Most már szépen terem a kékfrankos, a piros és a fehér szlanka, a kövidinka és a csemege is. A sorok közé majd hagymát és sárgarépát teszek a laposba, a partos részre pedig dinnyét. A falu szélén, a gépműhelynél leszállók a nyeregből, hogy leváltsam a portán a testvérbátyámat. Szervusz, bátyám! Szervusz, Öcsi! Mi újság, bátyám? Három kocsi még úton van, hat óra után jönnek. Más újság nincs? Egy idegen kocsi is jön Dunaújvárosból. Minek? Salakot hoz. Értem... És mit veszel az unokád névnapjára? Majd veszünk valamit... Na, szervusz, Öcsi! Szervusz, bátyám! Körüljárom a telepet, felkapcsolom a lámpákat. Ülök a portásfülkében. A kocsik késve, de megjönnek. Aztán csend lesz. Lassan múlik az idő. Meghallgatom a híreket, a Himnuszt, aztán elzárom a rádiót. Itt háború, ott háború. Az ember soha nem tudja, hány perc az élet. 28
