Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Körmendi Lajos: Öt perc az élet

A munkám fejében ez az ember a családunknak élelmet adott, tüzelőt is kaptunk, s a lovainknak takarmányt. Tizenkét fejőstehene volt neki, ugyanennyi növendékmarhája, anyadisznói, süldői. Ezeket a jószágokat én láttam el. Az asszony egyedül fejte a tizenkét tehenet. Kérdeztem tőle: Terus néni, nem segíthetnék? Tudsz fejni? Tudok. Hát nem bánom... Fejtem. Mire Terus néni megfejt egyet, én megfejtem kettőt. Jaj, de örült! Elvitt a boltba, hogy megvegye a legszebb sajtárt. Meg is vette. Azt akarta, hogy aludjak bent a szobában. De én nem. Az istállóban maradtam. Mondták, hogy Józsi, aludjál, amíg én nem jövök az istállóba, ne kelj fel! Mondom, jó. De én nem tudok jól aludni, már akkor sem tudtam. Korán felkeltem, kiszedtem a trágyát a tehenek alól, aztán megfejtem őket. Az olajmécses mellett. Fél hétkor jött Terus néni, hogy Józsi, itt vagyok, fejhetünk. Akkor már ott álltak a tele kannák... Sokat dolgoztam. Itt robbant fel a kezemben egy gyutacs is, mert valahogy a tehenek elé került, én pedig ki akartam dobni. Három ujjam odalett a jobb kezemen... Mátyás bácsi és Terus néni ott akart fogni Büsün, mert a fiuk meghalt a háborúban. Azt mondták, hogy mindent rám hagynak. De én csak eljöttem a családdal Izsákra 1945. március 1-jén. Két bátyám odavolt, nem maradhattam Büsün. Izsákig tíz napig rázattuk magunkat a szekéren. Onnan 1946. január 2-án jöttünk Hajósra. Addig velünk volt az idősebbik bátyám. Apám kapott egy házat a falu szélén, kaptunk földet, dolgoztunk. Svábok házában laktunk. Tizenöt hold földön, egy hold szőlőn annyit nem tudtunk termelni, hogy az adót kifussa. Ezért a bátyámmal együtt elmentünk dolgozni a téglagyárba. Ott minden szombaton fizettek. De hiába: adtuk az adóba. Ez így nem lesz jó, mondta a bátyám. Huszonegy éves vagyok. Mondom, én meg tizenkilenc. Tudod mit? Nősüljünk meg! Jó. 1949-ben nősültem meg, a bátyám pedig pár hónap múlva. A feleségem sváb volt. 1945-ben őket is kitelepítették. Egy reggel kopogtak az ablakukon, az apját keresték. Bundista vezetőnek volt felvéve, pedig az unokatestvére volt az, azonos névvel. Mentek a nemzetőrök, hogy öltözzön, menjen velük. Hová? Táborba. El is vitték, be is csukták. Kalocsára hurcolták. Olyan istállófélében laktak, csak szalma volt benne. Egy hónap múlva elvitték a feleségét és a lányát is. Egy kis zsírt vihettek, meg ami rajtuk volt. A mostani feleségem akkor tizennégy éves volt. Őket is Kalocsára vitték, dolgoztatták őket. Csak enni kaptak. Letetvesedtek. Voltak az istállóban vagy kétszázan. Mint a tehenek. Ott tartották őket vagy fél évig. Onnan elvitték őket Izsákpusztára, de már ment velük apósom is. Három hónapig voltak itt, ekkor mindhárman megszöktek, elbújtak anyósom testvérénél, Hajóson. Két-három napig keresték őket. Utána Németországba akarták kivinni a családot, de elbújtak egy tanyán. Nagyon szegények voltak. A házukban telepesek laktak, azok is olyan szegények, hogy a házbért sem tudták kifizetni. Kilencszer hurcolkodott a feleségem családja, mire visszatérhettek a házukba. A feleségem elment szolgálni Miskére, csak ennivalót kapott meg egy hónapra három méter kartonanyagot. Ott dolgozott négy évig. Amikor feleségül vettem, belépett a téeszbe. A magyarok meg a svábok akkor nem szerették egymást. Ha egy sváb lány magyarhoz ment férjhez, azt mondták, azért, mert nem kap svábot. Én sokszor elhallgattam a feleségem énekét, mert énekelni nagyon szeret, s azon gondolkoztam, milyen sokat szenvedett az ő fajtája is. Sokszor énekelte a Szegény svábság című dalt.

Szegény svábság, magyar földön rossz helyzetbe jutunk, / Nincs már nékünk otthonunk, kiben bízhatunk, / Egész világ gyűlöl minket, de bűnben nem vagyunk, / Az Isten nem hagy el minket, mert hozzá hűk vagyunk. / Oly szorgalmasan dolgozunk korántól későig, / Vagyonúnkat úgy szereztük és most elveszik. / Az ajtó el van zárva a saját házunkban, / Azért álltak fiaink a lövészárokban. / Sok bajtárs hagyta életét a nagy csatába kint, / És most árulók vagyunk s gettóba jutunk. /