Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Körmendi Lajos: Öt perc az élet
hattunk. Született egy lányom is. Szerettem volna megnézni az öcsémet Németországban, de éveken át elutasítottak. Egyszer a feleségem piszkosul kipakolt a párttitkárnak. Három nap múlva megkaptam az útlevelet. Kimentem a kislányommal a nővéremhez Düsseldorfba. Hét hétre. Egy barátom Hamburgban élt, s tudtam, hogy azt a várost hamuvá bombázták. Sajnáltam, hogy a romok közt él. Elindultunk. Egy bőrönd élelmet vittem, de elvették a határon. Odaát tisztaság volt, csak imitt-amott lehetett egy-egy romos házat látni. Szépen fölépült Németország. Mindenük volt. Be kellett jelentkezni a városházán. Kaptam zsebpénzt. A kislányomat új ruhába öltöztették. Meghökkentem. Egy vesztes ország így tud pazarolni? Ezután már többször találkoztunk. 1967-ben az öcsém jött haza Amerikából, egy év múlva a húgomék Németországból. Utána mi mentünk ki kétszer is Németországba... Én mindig a téeszben dolgoztam, de egyre betegebb lettem... Érszűkület. Szegeden megmütött az orvos. Mikor magamhoz tértem, megfogtam a lábamat. Ez igen! Olyan meleg, mint a parázs! Hamarosan elmentem Amerikába. Hát ami ott volt! Azok az autók! Azt a hétszázát! Az öcsém farmjára szeletelve hozták a kenyeret. Megjött a nővérem is. Utazgattunk. Niagara, Chicago... száztíz emeletes ház! Nagy élmény volt. Hazajöttem. Leszázalékoltak. Nagyon kevés nyugdíjat kaptam. Megműtötték a másik lábamat is. Kár, hogy idő előtt tönkrementem. Sokat tudtam volna még dolgozni... Mire idáig érek gondolatban, reggel lesz. Moslékot melegítek a disznóknak, megetetem a csirkéket is, kezet mosok, reggelizek. Közben azon töprengek, hogy ki kell szedni a kályhából a salakot, előkészíteni a szenet, délelőtt szőlőt metszeni a ház előtt. El is végzem, amit elterveztem. Délután a szőlőben dolgozom. Este már fáradt vagyok. Ellátom az állatokat, megvacsorázom. Hamar lefekszem. Mint mindig, egy magyar—német meccsről álmodok. Ülünk a stadionban, körülöttünk üvölt a tömeg, hogy hajrá, magyarok! Aztán a németekhez kerül a labda, felugrok, kiabálok, de mellettem hadonászik a többi falubeli is, Khare, Mihi, Hans, Pácse, Jose, Jirg, az ülés tetején ordít Paule Vatr, de még az asszonyok is, Heli, Khade, Rozi, Lisi, Rézi Náni, Cila Peez, Midi Peez... Erre ébredek fel először. Kinek drukkolok én? Ki vagyok én? A délvidéki Én bácskai magyar vagyok, 1928-ban születtem. A szüleim szegény családból származtak. 1941-ben, amikor bejöttek a magyarok Bácskába, indult egy akció, amely a nagy családokat segítette. Kaptunk földet s pénzt, hogy házat építsünk belőle. így kerültünk Vajszka községbe. 1944. október 9-én el kellett hagyni az itt épült telepet. Jött a csendőrség, hogy közelednek a jugók, gyerünk! Három hétig éjjel-nappal kocsin voltunk. Tető alatt mi nem aludtunk, csak a nők. Én a kocsi alatt háltam, ha esett az eső. Ha nem, akkor a kocsi mellett. így értünk Somogy megyébe, Büsü községbe. Onnan a németek akartak minket kihajtani Németországba, de a lovaink már csaknem felbuktak a fáradtságtól, nem tudtak továbbmenni. A községházán adtak ideiglenes letelepedési engedélyt. Kaptunk egy szobát, egy konyhát, egy istállót. Nyolcán voltunk: a nagyapám, a szüleim és az öt gyerek. Alig vittünk magunkkal valamit a lovas kocsin. Dolgoztunk. Az idősebbik bátyámat a németek levették a kocsiról katonának, de ő megszökött. Visszament a szülőfalunkba, Bácskába. Onnan a partizánok vitték el harcolni. A másik bátyám is lemaradt, bevágták a hadifoglyok közé. Büsüből a németek elvitték az összes lovat, így apám fuvarozott a falu népének. Én egy paraszt bácsinál lettem béresgyerek. A gazdám Amerikából jött haza, tizenhat hold földje és fél hold szőlője volt. 26
