Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Körmendi Lajos: Öt perc az élet
hallgatni a sváb dalokat, pedig ő magyar. Néha kihallgatom őket. Etetés közben odaszól neki a felesége. Képzeld, egész éjszaka ezt a szilvamagos nótát énekeltem! Nagy József csodálkozott. Nem hallottam. Almomban, te! Szerepeltünk a televízióban a Midivel, a falubeliek néztek minket és azt mondogatták, hogy nézzétek, szerepel a Cila és a Midi!... Látja? Még a legtitkosabb vágyaikról is tudok! A sváb Rosszul alszom. Alig alszom el, felriadok. Fölkapcsolom az éjjeli lámpát, megnézem az órát: öt perc múlva háromnegyed egy. Eloltom a lámpát, hanyatt fekszem a sötétben. Egy meccs jár az eszemben. Milyen különös! — mormolom magamban. Ki vagyok én voltaképpen? Kicsit később válaszolok rá, csak úgy magamban, ahogy az ember hangtalanul beszél. Én egy néma levente vagyok. Igen. Néma levente. Hatesztendős voltam, amikor meghalt édesapám. Akkor kezdtem hallgatni... Később? Járt velem egy félős fiú, aki nem akart megmaradni az iskolában, ezért a szülei cukrot vittek a tanító néninek, hogy adjon néha a gyereknek. Az egyik délután két kölyök elvitte a cukrot. Rám fogták a lopást. A tanító néni és a tanító úr nagyon megvert, annyira, hogy bevallottam, igen, én vittem el. Ekkor lettem igazi néma levente. Tudod a leckét? Hallgattam. Kaptam hat fenekest. Hallgattam. Éveken keresztül. Ötödikben új tanítót kaptunk, nála már majdnem jeles lettem... Tizenkét esztendős koromban beálltam egy paraszthoz gulyásnak. Jó dolgom volt. Kaptam enni, szép ágyban aludtam. Az egyik nap kendert vittek áztatni. A gazdám hívott, menjek én is. Gyere velünk! Nem mehetek, őriznem kell a teheneket! Szegény gazdám akkor fulladt bele a kenderes vízbe. Anyám nemsokára hazahívott. 1938-ban egy nyolcvan holdas paraszt elvitt kanásznak. Ötvenhatvan malacra, tizenkét tehénre és birkára vigyáztam. Etettem, dédelgettem őket egész évben. Reggel, mikor még hús volt, kimentem velük a legelőre. Sokat dolgoztam, kemény esztendő volt. A gazdámék a szőlőben serénykedtek, mire hazajöttek, igyekeztem mindent rendbe tenni a gazdaságban. Amikor megérkeztek, a gazdám nem szólt, de láttam az arcán egy halvány mosolyt. Elégedett lehetett. Ma is látom a mosolyát. A gazdám jóvoltából lettem én ilyen dolgos, talán azért, hogy lássam azt a mosolyt. A következő évben bekerültem a falunkba. Tizenhárom esztendős voltam, négy lovat ápoltam, hajtottam. Tavasszal a gazdámnak fölrepedt a gyomra, minden nehéz munka énrám maradt, még a zsákolás is. Három évig dolgoztam ennél a gazdánál. 1941-ben a bátyám megnősült, én pedig otthon maradtam, mint családfenntartó. De a házasság nem sikerült valami fényesen, a bátyám hazajött. Ekkor Szivácra mentem szolgálni: istállóban aludtam, barátaim sem voltak. Hazajöttem. Édesanyám sírt. Télnek nézünk elébe, mi lesz velünk? Másnap elindultam Vaskútra helyet keresni. Újévig ott dolgoztam. Tizenhét évesen ismét Vaskútra szegődtem. Azt mondta a gazda: Ötven pengővel többet adok magának, mint a legtöbbet kereső béresnek. Nagyon jó dolgom volt. Igaz, lóistállóban aludtam, de ágyban. 1943-ban a bátyám katonaköteles lett, itthon maradtam. Őszig, a bátyám bevonulásáig segédmunkás voltam egy kőművesnél. Ősszel én vettem át a birtok vezetését... Birtok? Öt hold szőlőn, tíz hold földön gazdálkodtam. A negyvennégyes év nekem nagyon jól sikerült. Örült édesanyám. Na, fiam, ha minden jól megy, kapsz új fogakat! Ekkor már foghiányos voltam. 1944 őszén jöttek a rémhírek, majd októberben az oroszok is. Kiálltunk az utcára, néztük őket. Mosolyogtak. Hát ezek is emberek! Odanézz, Hans! Látod, Jirg? Mosolyognak! Látod, Steife? Hát ezek is emberek! December 26-án jött az 22
