Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Herceg János: Esti séták
- Ugyan! Hogy képzel ilyet! Egy olyan társaságban? És abban a pillanatban megértettem, hogy Ady barátjának, Manojlovic Tódornak nem lehetett semmi keresnivalója azon a vacsorán. Nem csupán azért, mert az izmos, fiatal fiúk szimpozionját jobban kedvelte az élemedett korú urakénál, bár akkoriban még nem fordultak a Népszövetséghez az egyneműek viszonyának legalizálása érdekében. Az még egy szemérmesebb kor volt. Ál- szemérmesebb legalábbis. És annak a kornak a kisvárosából egész bohém lényével messze kirítt a költő.- Miért, magának talán tetszenek a versei? - szegezte szigorúan mellemnek a kérdést dr. Grba. - A centrifugális táncos!- Az nem vers, hanem színdarab.- Na, de az a cím! Talán ferdehajlamú egyéneknek írta? Tudja jól, mennyire szeretem Adyt. De ez, ne haragudjon... Ezen se lehetett vitatkozni vele. És hogy Konjovic, a festő, akivel naponta együtt voltam, lévén egyetlen bensőséges barátom, nem ok nélkül féltékenyke- dett dr. Grbára, ugyancsak érthető volt. Pedig minden kiállításán ott volt. Polgármester korában még jóindulatúan asszisztált is az akkori miniszterelnöknek, aki Zomborban járva megvette a kiállítás legszebb képét. Igaz, hitelben! S mikor nem fizetett, a festő pert indított ellene.- Nekem szertelen! - vallotta be róla óvatosan. — Nem tehetek róla, nekem Réti István az ideálom. Meg Iványi Grünvald! Az a tájfestő! Azok aztán figurák! Utóbbinál például a cigányputrik! Hát nem gyönyörű? És ha ellágyulva olvasta is, amit Elek Artur írt a „szerb festő” csodálatos színeiről és lobogó temperamentumáról, 1942-ben, ami után felkiáltójelet kellene tenni, hogy az elismerés még hangosabb legyen, csak mosolyogni tudott zavartan, mint aki nem változtat a véleményén. De engem egyre kísért a gondolat, hogy talán nem is volt véleménye. Kész ítéletei voltak a világról, vagyis polgár volt, aki semmit se hajlandó kockáztatni. S mennyi konfliktussal járt volna az ő helyzetében a különvélemény! Ezért háborította fel a becskereki költő társadalmi renitenskedése, és így értette meg Jasa Ignjatovic elmarasztalását is, jóllehet hazafiasság dolgában igazat adott neki. Hogy pedig ez az ő világképe milyen kikezdhetetlenül polgári volt, azt egy önfeledt elszólásával árulta el. Azt mondta ugyanis egyszer nagyon jellemzően, vallomásnak is beillőn, s egynémely magyar fülnek igen hízelgőén:- Mulatni csak magyar nóta mellett lehet igazán! Jó, Crnjanskinál is kísértenek a „magyar hegedűk”, s a kevésbé ellágyuló Krlezának a hangulatába ugyancsak belejátszanak itt-ott a cigányos dallamok, amit az emlékeivel fogják körül a régi pesti kávéházakból felzengő hangok, de nem ilyen kizárólagosan, mintha más nóta nem is lenne a világon.- A mieink csak gajdolnak elnyújtva és egyhangúan. Azt én nem bírom. De mostanában maguknál is kezd terjedni ez az unalmas muzsika; Bartók! Kodály! Nem tehetek róla, nekem még az is százszor szebb volt, amikor Bura Károly egészen mélyen rákezdte: Zokogva sír az őszi szél, és hull a fáról a levél... Nyílt beszéd volt ez, félreérthetetlen. A polgár vallomása. A kisvárosi „úriemberé”, akinek egyéniségén a nemzeti hovatartozás csak árnyalat volt — ha időnként mégoly sötéten izzó! - a régi világban. De ennek az egész „úriember7
