Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Herceg János: Esti séták
ség”-nek is mintha félreismerhetetlenül magyar gyökerei lettek volna, anélkül persze, hogy ezt a szerb urak, mint dr. Grba is, észrevették volna. Mert miközben imponált nekik a grófok, bárók és más nagyurak magasan lebegő s előkelő légkört teremtő szférája, ahova a vidéki kisurak csak álmukban juthattak fel, csöppet sem hagyták ezzel zavartatni magukat saját intranzigens nemzetiségi harcukban. Ezek voltak azok a „határontúli, prékói dolgok”, amelyek érthetetlenek maradtak Skerlic előtt! S hogy Adyt szerette, az kisvárosban és polgári körökben méltán válthatott ki ellenérzést. De Grba nem is nagyon dicsekedett vele azokban a körökben. Nekem is csak nagyon ritkán, de olyankor őszinte elragadtatással, ahogy más költőkről nem hallottam beszélni soha.- Tudja, mikor tíz év előtt, a gyarmati kiállításon voltam Párizsban, s végigmentem a „Bulmis-en”, akkor éreztem^igazán, milyen nagy költő volt Ady Endre! „Párizsba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útján suhant nesztelen...” — szavalta elbűvoltén máris, és ezt a keveset is elég volt az ő szájából hallani, hogy az ember elfelejtse mindazt, ami elválasztotta tőle, hiszen mikor hangzott el ennyi is Adyról a régi Zomborban, a Bajai úton... A határtalanul széles játéktér volt érdekes dr. Grba meséiben. Rengeteg minden; tájak, vidékek, népek és események fértek el benne. Az meg lebilin- cselően izgalmas volt, hogy mindig két-három emberöltő dimenziójában gondolkozott. Kezdte Knicaninnál, aki állítólag csukott hintóbán csempészte át a határon Kossuth feleségét, s Károlyi Mihállyal folytatta csalódottan, akinek belgrádi látogatásán alkalmi tolmács volt:- Khöszönöm, bahátom — mondta, mikor a megbeszélésnek vége volt, és olyan lagymatagon nyújtotta puha, élettelen kezét, hogy az a leereszkedésnek számomra addig elképzelhetetlenül sértő, megsemmisítő formája volt. Pasic legalább rám se hederített, mintha levegő lettem volna... Itt kicsit megálltunk, modort és világnézeti változást egyeztetendő, de nem sok sikerrel, s az egykori fair play tényén is jócskán elcsodálkozva az ellenségek viszonyában. En folytattam Misic vajda esetével:- Gyanútlanul itta tényleg a hashajtó vizeket Karsbadban, amikor a Monarchia hadat üzent Szerbiának? Erre hamar szalonkocsiba ültették, hogy hazamehessen, felfegyverezni a hadseregét? Hiszen vezérkari főnök volt.- Hát azért ebben a híresztelésben nem kevés a rosszindulat! - nevette el magát csikorgó nevetéssel dr. Grba. — Először az osztrák—magyar gavallériát próbálta világgá kürtölni, másodszor a lesajnálást, mintha a szegény kis Szerbiának még szalonkocsija sem lett volna. S ezen is csak az avatatlanok derültek, nem tudván róla, hogy van egy, a diplomáciában kötelező kölcsönös gentlemen’s agreement, következőleg Belgrád pontosan így járt volna el, ha történetesen az önök vezérkari főnöke kúrálta volna krónikus bélhurutját Vrnjacka Bánján. S megnyugtatom: szalonkocsiban küldte volna haza! Meg kellett volna sértődnöm az „önök” miatt. Több okból is. Először, óvodás kisgyerek voltam, amikor a háború kitört, tehát érzelmi vagy pláne hazafias felbuzdulás tekintetében immunis, másodszor, mert nem hagyott szóhoz jutni, s ezzel az ,,önök”-kel is a számat akarta betömni, hogy most ő beszél. De nem sértődtem meg. Ismerősök jöttek és mentek, köszönni kellett közben, néha megállni, s ha más nem, már az a lenyűgöző látvány is elnémított volna, ahogy öreg barátom egy pillanat alatt tudta lekapni kalapját, lerántani kesztyűjét, s 8
