Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Vasy Géza: Versekhez közelítve VII. (Somlyó György: Nem titok; Bertók László: Ha van a világon tető; Kiss Dénes: A fenevad etetése; Pécsi Gabriella: Fogadjatok örökbe; Körmendi Lajos: A gyökeres Állat; Imre Flóra: Merőleges idő, Rondó)

tűz. Poétikus is ez a többféle jelentésréteget és képsíkot együvé rántó szó a késő őszi tájat megidéző versben, de ugyanakkor a tél végzetesen fenyegető voltát, a helytállás kérdésességét, az elmúlás iszonyát is érzékelteti, a természeti szépben a tragikumot.

A poétikai egységesség mögött azonban van világszemléleti elmozdulás. A költői önarckép, azaz a válogatás hangsúlyai jónak mondhatóak, s az a nyolc-tíz vers, amelyeket én még beválogattam volna a régiekből, többnyire mind ezt a világszemléleti változást „enyhíti”, azaz a mai komorabb hangtól leginkább elütő régiekkel bánnak mostohábban. A korai versekben megjelent olykor a tiszta idill is, a teljességet varázsló harmónia, s amikor ez ütközött a világ kisszerűségével vagy rosszaságával, az erkölcsi diadal mindenképpen a teljességálomé maradt. A teljesség azonban valóban csak álom, az idill rendre csalókának bizonyul. A fiatal felnőtté válik, s nemcsak fogában szaporodik az idegen anyag — József Attilával szólva -, hanem szívében a halál is. A természetelvűség, a természetesség, a gyengédség, a szépség, az áttetszőség, az énekbe oldottság képzeteit így fokozatosan a maguk reálisabb helyére utasítja a sorsképlettel való szembesülés. Az ifjú mondhatta azt — némi öniróniával ugyan —, hogy „Én meg virágot lépek” (Önmaga megnevetése), hamarosan már azt vallja: „Mióta megszülettem, / magam vagyok.” (Szeptemberben), de azért megmaradt benne az öntudat: „Az arcommal elszámolok. / Zálogban vannak éveim.” (Született: 1944). Az újabb versekben végletesebb az önmarcangoló józanság: „Faragni széklábat kértünk. / Szerződéses felnőttek vagyunk. (Mi). A „csikó-dobogás” kora után keserű a mérleg: „Már sosem lesznek szárnyaim, / innen visznek a vágóhídra.” (Elmúlt). Mégsem válik abszolúttá ez a nézet, csak az egyik szemléleti végponttá, hiszen a költő Megátalkodottan, mégis remélve rója sorait, s az erkélyére szokott balkáni gerléket nem zavarja el, „de uraknak wizigótoknak / és egyéb jöttmenteknek / nem vagyok itthon” (Naponta). S amiként a kötetzáró vers mondja kérlelőn: „nem-lett gyermekeim / fogadjatok örökbe” (Nyári napköziseknek és...). Egy magánemberi keserűséget (a gyermekte- lenséget) és egy költői-alkotói gondot (kié, lesz-e valakié a vers?) rétegez egymásra ez a megfogalmazás, de olymódon, hogy nemcsak az utókorra, hanem a jelenre is, nemcsak a költőre, hanem az emberi személyiségre is érvényes a kérlelő felszólítás. Emberi módon kellene élnünk, magunkra, a többiekre és a történelemre is okosan figyelve, hogy senki ne mondhassa: „csak a füst és már unjuk / a szabadságot meg átaludtuk” (Sorok).

A vázolt szemléleti elkomorulás magyarázatot adhat a szűkszavúságra, az évente két-három versre is. A szemléleti változás alapélménye ugyanis annyira meghatározza e költői világot, hogy más csak kevéssé kaphat helyet benne. A megtalált lényeget azonban valóban célszerűtlen túlrészletezni, csak festett vérzés válhatna abból, ami így meggyőző. Egyszerre személyes és tárgyias, tudomásulvevő és lázadó. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1992)

Körmendi Lajos: A gyökeres állat

A szerző első verseskönyve, az egyenletesen jó színvonalú Barbaricum még 1981-ben jelent meg. Azóta nem a hallgatás következett, hanem két prózakötet. Az új verseskönyv azonban ehhez képest is karcsú, s a nyolcvanas évek első feléből ad mindössze három verset, igaz, közülük az egyik nagyobb terjedelmű, nyolc részes alkotás. Ezek is megerősítik azonban azt az óhajunkat, hogy ne hallgasson el a költő sem Körmendi Lajosban, hiszen teljesen egyéni szemlélet és hang az övé, egy olyan világot bemutatva, amelynek központja Karcag, az Alföld, Barbaricum-Ma90