Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Vasy Géza: Versekhez közelítve VII. (Somlyó György: Nem titok; Bertók László: Ha van a világon tető; Kiss Dénes: A fenevad etetése; Pécsi Gabriella: Fogadjatok örökbe; Körmendi Lajos: A gyökeres Állat; Imre Flóra: Merőleges idő, Rondó)
gyarország, Barbaricum-világ pedig a szemhatáron túl is horizontja, védő és bezáró testi-szellemi tája. A gyökeres állat Apáczai Csere János szemléletes képe szerint a fa, s a költő ezzel a fa-képzettel azonosítja magát hosszú versében, kiegészítve azzal, hogy az ő gyökereinek itt kell megeredniük és megkapaszkodniuk. A hosszú vers a meglepő Ló a mecsetben címet kapta. Ez a kép már az első kötetben is helyet kapott, mindjárt az első ciklus mottójaként. Olzsasz Szulejmen kazah költő egyik verséből kiemelve az alaphelyzetet: „egy ló tévedt a mecsetbe”, s a muzulmánok nem verik ki onnan, csak nevetnek rajta. A ló, főként szárnyas alakjában, mint tudjuk, a költészettel is szoros kapcsolatban van, a megidézett versen is átdereng ez a képzetkor egyik lehetséges jelentéselemként, mert többről és másról is szó van, s nem is annyira a kazah versben, mint inkább Körmendi Lajos poémájában. A ló és a mecset az anyagi és a szellemi világ képzeteire is utal, de nem egyértelmű megfeleltetéssel, hiszen a ló lenne az anyagi, a természetelvű, mégis legalább annyira képviseli a spirituálisát is. S ugyanez a helyzet a mecsettel is, amelynek szellemi természetét nem is annyira a betévedő ló sérti meg, mint inkább az ott tartózkodó hívek hahotája. Anyagi és szellemi szintek rétegződnek egymásra a poémában, s közben természetszerűen a múlt és a jelen is, Barbaricum sorsa, s az a felismerés is, „hogy nincs többé nincs többé nincs többé nincs többé / nincs többé / aranykor”. Azaz nincsen idill sem, még képzetesen is egyre ritkábban lehetséges valami efféle, amint erről a kötetnyitó Az idill hangsúlyosan tudósít. A világ rendje ritkán engedi meg az ünnepi pillanatokat, s amit mégis, azt is beárnyékolják a pillanatot körbefonó órák és évek a maguk komorabb állapotával. Ugyanakkor az élet mégis egyetlen és valamiféle megváltás után sóvárog, s ha a lehetetlenről le is mond, a lehetségest már nem adja fel. Erre utal elsősorban a könyv Nietzsche-mottója: »Itt ring a csónak — ott túl talán a nagy semmibe érünk. — De ki akar beszállni ebbe a ,,Talán”-ba?«. Lehető és lehetetlen, rend és rendetlenség is egymásra utal. Polárisán szembeállítható s össze nem illő dolgok kerülnek mindegyre egymás mellé, s az derül ki róluk, hogy mégis össze kell illemük. Az ember halandó, de élnie kell, Barbaricumban él, mégis a teljességre kellene törekednie, itt, ahol éppen van, kellene otthon éreznie magát. Még ha látszólag nem is illik ide az ember, „a ló”, „a gyökeres állat”, itt van a helye és van itt helye. A poéma-jellegű hosszú vers egyes elemei általában költői prózával indulnak, többnyire tárgyiasan, naplószerűen, a költő önmagát naplóírónak, művét szellemesen Körmendiáriumnak nevezi, majd meglehetősen tagoltan, lépcsőzetesen, képversszerűen következnek a verssorok, az írásjelek is, s ezáltal a hosszú versnek figyelemreméltóan egyedi változata teremtődik meg: nem mítoszi, nem neoavant- gárd, nem posztmodern, de mindezen lehetőségekből megtart valamit. Feltétlenül szólni kell Tóth Sándor rajzairól is, amelyek a poémát kísérik, minden versoldalhoz adva egy képet is. Nem illusztrációk e rajzok, de rokon szellemű alkotások. A 26 kép szervesen összefügg egymással is, kötődik egy alföldies tájhoz is, a Barbaricum emberi-költői világához is. A rajzok egységessége nemcsak tartalmi, hanem stiláris értelemben is érvényesül: az alkotó a kötél, kötélzet motívum állandó, ötletes és tartalmas szerepeltetésével a világnak hasonló összetettségét képes érzékeltetni, mint a Ló a mecsetben. A kötetet lezáró Körúti béke ugyancsak nem az idillt mutatja. Központi képzete a lét patthelyzete, s ezt képileg egy végtelenné merevített perctöredék ragadja meg, amelyben a közlekedési lámpa éppen sárgát mutat, tehát mindenki áll és vár, de semmi nem történik, „Csak az idő szalad. / Mennénk. Nem tilos. De nem szabad.” Kell-e mondani, hogy nem csupán nemzedéki, de korélmény is volt ez 1984-ben? (Karcag Kiadó megnevezése nélkül, 1992) 91
