Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Vasy Géza: Versekhez közelítve VII. (Somlyó György: Nem titok; Bertók László: Ha van a világon tető; Kiss Dénes: A fenevad etetése; Pécsi Gabriella: Fogadjatok örökbe; Körmendi Lajos: A gyökeres Állat; Imre Flóra: Merőleges idő, Rondó)
írhatja azt amit szeretne írni? / Szerelmünk , jobb s bal útját” ki választja szét? / S ki szeretheti azt kit szeretne szeretni?« De nem csak „Ronsard” ír mai szonetteket. Az „övéit” követi egy Szonettkoszorú — koszorú nélkül. E cím formailag azt jelenti, hogy nem a hagyományos értelemben hasznába a költő a poétikai fogalmat, hanem inkább szonettek csokra jelentésben. Jelképesen viszont a koszorútlan létre is utal: az utókor idillje többféle értelemben is visszavonatott. Ezáltal a lét még megőrizheti jelentéssel telítettségét, de csak „tragikusan-idilli” módon, groteszk elemeknek is helyet adva: a ciklus élén áll a Zárószonett, amelynek tanulsága: »a „koszorú”? — minek? / Csak a zárlat a fontos: / hogy vég és kezdet egy.« A visszavételek, a helyesbítések, a véglegesen kijózanító felismerések ciklusa ez, de olyan bölcs rezignációba ágyazva, amely a kezdetben nemcsak a véget, hanem a végben a kezdetet is felleli. Minden megmásíthatatlan gond ellenére van egy vitathatatlan érték, s ez tulajdon életünk — beilleszkedve más életek áramába, nemcsak a jelenkorba tehát, hanem egy beláthatatlan folyamba is, amely mindegyre befuthat a tengerbe, s „A tenger igazi”, „A tenger — az ami” (Kis Helladiáda). Nyilván az is segíti a rezignált életörömöt, hogy a költő mindig ugyanabba a tengerbe beömlő testvér-folyóknak látta a hagyományt és a modernséget. Örök és változó fény-árnyjátéka nem homályosabbá, hanem tisztábbá tette a látását, s a személyesben úgy látja meg az egyetemest, hogy meg sem próbálja — arányt tévesztve - azonosítani a kettőt. Az embert életútján egyre inkább kíséri (Elveszett) talizmánok emléksora, amelyek „Elvesztek. De elveszthetetlenek. Akárhol bukkannak is föl — régi polcokon vagy antikváriumokban elkótyavetyélve vagy más országok ismeretlen lakásaiban vagy csak az emlékezet kincsesszigetén — mindig az én képmásom lesz rajtuk mint Kartágóban a földből kivetődő római pénzeken Hadrianus arcéle”. így terjed e költészet ideje Kartágótól a jelen Zeitge- dichtjéig-és tovább. (Jelenkor Kiadó, 1992) Berták László: Ha van a világon tető Az utóbbi években nálunk ismét népszerű a szonettforma. Nem kötődik nemzedékhez, irodalmi csoporthoz is csak lazán, s nemcsak az a föltűnő, hogy megsokasodtak a szonettek, hanem az is, hogy néhányan igen sokszor szólalnak meg általa. Van aki hírnevet köszönhet ennek, mint Markó Béla a maga magyarországi ismertségét, van, aki egy újabb pályaszakasz adekvát formáját találta meg, mint Bertók László. A szonett egyetlen forma, sok megkötéssel, mégsem egy a szabálya. Vissza lehet nyúlni a hagyományhoz is általa — Petrarcáig, Shakespeare-ig, Ron- sardig, a Nyugatosokig, s ugyanakkor be lehet oltani e formát a huszadik század végének idegesebb vibrálásaival. Ezt teszi Bertók László is, merészen még egy formai újítással toldva meg vállalkozását. Az ő szonettje egy kifejezetten nem „ideillő” hagyománnyal, a felező nyolcassal köt vérszerződést, s az eredmény nemcsak meglepően újszerűnek, hanem életképesnek is bizonyul. A szonett jambi- kus ritmusát szabadon kezeli, természetesnek véve itt is az Ady-féle lazításokat, de ugyancsak szabadon kezeli a nyolcasokat is, amelyek viszonylag ritkán telezőek, s ritkán kétüteműek, sokkal gyakoribb a háromüteműség. E kétféle „szabálytalanság már önmagában feszültséget kelt. Tovább növeli ezt a sorok rövidsége, hiszen a szonettnél az ötös, ötödfeles jambusok a leggyakoribbak. Ráadásul a rövid sorok rendszerint mondatértékűek, zártak, s nemegyszer egyetlen sor is több mondatnyi. Ezek a mondatok viszont a legújabb kötetben gyakorta hiányosak, s nemcsak a kijelentés, hanem a nyelvtani szerkezet szintjén is. A rövid sor szinte 86
