Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Vasy Géza: Versekhez közelítve VII. (Somlyó György: Nem titok; Bertók László: Ha van a világon tető; Kiss Dénes: A fenevad etetése; Pécsi Gabriella: Fogadjatok örökbe; Körmendi Lajos: A gyökeres Állat; Imre Flóra: Merőleges idő, Rondó)
Vasy Géza Versekhez közelítve VII. A Somlyó György: Nem titok kötet egyik legjelentékenyebb darabja minden bizonnyal a címadó és egyúttal mottóvers. Mi nem titok? A költészet? Vagy az élet? Talán inkább a kettő egymásra vonatkoztatva? S ha nem titok, akkor miért válik mégis azzá? Annak idején Karinthy Frigyes híressé vált A/ős2Ó-jában Ady Endre ars poeticákba örökített költői önarcképével vitázott, megkérdőjelezte a költő mitikus kiválasztottsághitét, s a költészet lehetséges tartalmainak körét úgy vonta meg, hogy „Nem mondhatom el senkinek. / Elmondom hát mindenkinek.” Ezen a nyomon halad tovább Somlyó György, s ezt az álláspontot módosítja: „nem mondhatom el senkinek / mindenkinek sem mondom el / mert nem lehet elmondani / megérni csak meg lehetett / átélni csak át lehetett / elbírni is el lehetett / csak elmondani nem lehet / szabadni szabad volna csak / úgy lehet lehetni nem lehet / nem mintha titok volna nem”. A másként megfogalmazhatatlan és kimondhatatlan volna a költészet lényege, az, amiről minden létező tud valamiképpen és valamennyit — tehát valóban nem titok —, de mégis valamiképpen valami olyasféle is, hiszen a legpontosabb szavak is csupáncsak körülírhatják azt, amit „nem lehet elmondani”. S az igazi költő okkal érezheti azt — mindhalálig (?), hogy „semmit amit / eddig elmondtam valaha / nem mondtam addig el amíg / ezt egyszer el nem mondhatom”. Ne bolygassuk, hogy mi is az az „ez”, de vegyük tudomásul, hogy minden létezőnek megvan a maga valamilyen formában elmondani vágyott, ám még elmondhatatlan „ez”-élménye. Nem misztikáról van szó természetesen, hiszen Somlyó György racionális költő, viszont ha minden elmondható volna, mivégre kellene a művészet? S megannyi embertudomány? A legracionálisabb elmének is szembe kell néznie élet-halál kettősségével, s nemcsak filozófiai síkon, hanem legsajátabb létére vonatkoztatva is. S a felnőtt ember — ha másra figyelne, akkor is — lépten-nyomon találkozik a múlandósággal, az idő dimenziójába zárt létével. Múlttá lesz a gyerekkor, múlttá válnak szerelmek, kortársak, minden. S a szembesülés mindezzel nem feltétlenül életkorhoz kötött. Somlyó György például hetven éves kora tájt sem őszikéket ír, legalábbis nem a nálunk megszokott s megunhatatlanul szép arany jánosi módon. O visszahátrál az időben évszázadokat is akár, s a maga személyes létét elmúlt évszázadok léteinek fénytörésébe állítja. „Hamisítványt” készít, mert annak nevezi a ciklust, amelynek címe: Ronsard új szonettjei - az új Heléna számára. E versek világába beszivárog természetesen az „atomkor”, de nem a maga technikai változásaival, hanem inkább azok kétes művelődésbeli következményeivel, amelyek a legbiztosabbnak tudott értékeket is kérdésessé teszik: »A szonettek ezek az „ércnél maradóbbak” / De maradóbb-e még merő húsnál az érc / És az ércnél a vers hisz feslik mint a férc / S már nem kecsegteti a költőt se a holnap«. S bár a kétely itt az emlékmegőrzés örökkétartó voltát illeti, emögött nem csupán a költészet s általában az örök értékek hitelvesztése húzódik meg, hanem magának az emberi létnek a devalválódása-veszélyeztetettsége. Mint az Ajánlás zárótercinája mondja: »De ki 85
