Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Tüskés Tibor: Az újraolvasott Irgalom
maradj is, egészen visszautasítja.” Mi ez, ha nem a megbocsátó keresztény szeretet tanítása? Ágnes vonzó hős, akit csodál az olvasó, akivel azonosulni akar, akihez hasonló szeretne lenni. Ez a regény nagy „pedagógiai” haszna, mondandója. Ahogy a jelentős művészi alkotásokban, úgy itt is az esztétikai érték átalakul erkölcsi haszonná. Ha arra gondolunk, hogy a regény egyik központi gondolata: a döntésben, a választásban mutatkozik meg az ember igazi „természete”, és a feladat, a vállalás az, ami az emberi lényeget, a személyiséget kibontja (Agnes előbb apja, majd Halmi mellé áll), és a regény másik központi gondolata pedig: a belátás, a segítés, a szeretet, a megbocsátás hite az, ami a sánta emberiséget, az elfekvő világot fölemeli, „megváltja”, járni segíti (Ágnes a két udvarló közül a rászorulóbb felé hajlik), akkor elmondhatjuk, hogy az a világkép és világértelmezés, amely az Irgalomban kifejezésre jut, a keresztény egzisztencializmussal rokon. Az Irgalom művészi értékei közül még valamiről kell szólni: a mű nyelvéről, stílusáról. Amit a szem azonnal észrevesz: itt a megszólalás, a dikció és az írói közlés, a kommentár tipográfiailag nem válik el egymástól, gondolatjel és új bekezdés nem bontja meg, illetve nem a megszokott formában tagolja a szöveget. Hagyományosan így írnánk: Szép viszony lehetett kettejük közt — jegyezte meg aztán —, hogy ilyen hosszú idő múltán is, ilyen sokat jelent az édesapja. — Igen, nagyon szép — kapott Ágnes hangulata a mondaton. — De mégsem olyan — tette hozzá, az ábránd vonzásának engedve —, mint most lehetne. Hisz, amikor bevonult, voltaképpen még egész kislány voltam... Olyan jó lett volna beszélni erről...” Mindez Németh Lászlónál így fest: Szép viszony lehetett kettejük közt, jegyezte meg aztán, hogy ilyen hosszú idő múltán is, ilyen sokat jelent az édesapja. — Igen, nagyon szép, kapott Ágnes hangulata a mondaton. De mégsem olyan, tette hozzá, az ábránd vonzásának engedve, mint most lehetne. Hisz, amikor bevonult, voltaképpen még egész kislány voltam... Olyan jó lett volna beszélni erről...” Ez a tipográfiai megoldás az olvasó figyelmének állandó ébrentartását eredményezi. Nincs kezünkben mankó, amely mindig jelezné, hogy a szereplő szavát vagy az írói kommentárt olvassuk. Másfelől ennek a tipográfiai megoldásnak köszönhető, hogy a regény két-három oldalas bekezdésekből, gondolati periódusokból áll, a szöveget ritkán szakítja meg új bekezdés, új lélegzetvétel. Németh László mondatai többnyire igen terjedelmes és bonyolult, közbeszúrásokkal foldarabolt (illetve: közbeszúrásokkal bővített) mondatok. Az egymáshoz tartozó részek, az alany és az állítmány, az állítmány és a tárgy távol kerülnek egymástól, s a közbeiktatott újabb és újabb tagmondatok, bővítmények indázóvá teszik a közlést. Ezeknek a mondatoknak izommozgásuk, ritmusuk, dinamikájuk van: a gondolat néha komótosan cammog, máskor siet, fut, megiramodik. íme, egy rövid, mindössze kétsoros, de hat részre foldarabolt mondat: „Nem, attól, ami őt, még mielőtt látta, megriasztotta, nem kell félni.” Itt alanyt és állítmányt három sornyi bővítmény választja el egymástól: „Ágnes azonban, ahogy a dermedt sár darabos rázása, a széllel egy nótát fúvó lőcszörgés a régi, vakációra vivő kocsiuta- kat az ő testébe is visszahozta, érezte, hogy...” Még egy példa az összetartozó gondolati periódusok elválasztására, a mondattest földarabolására: „Mindezek a fenyegetések persze nem zárták ki, hogy néha, főleg ha a gondolatai elől keresett menekvést, egész kellemesen üljenek együtt, mint most is, hogy Agnes betoppant, a Kertészné rekamiéján.” 81
