Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Tüskés Tibor: Az újraolvasott Irgalom
Tüskés Tibor Az újraolvasott Irgalom A. V émeth László monumentális regénye 1965-ben jelent meg először. Első mondata: „A csatakos őszi estében Ágnes negyedmagával jött az egyetemről.” S ezzel ér véget: Na ugye, hogy tudunk mi futni, állt meg Agnes közvetlen mellette, s a mellére húzta, s megcsókolta a lihegő fejét. S közben úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját, apját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére — a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.” Pontosan föl tudom idézni a helyet, az időt, a körülményeket, amikor a regényt először olvastam, s a hatást is, amit a mű kiváltott. Ismertem (retrospektív formában) Németh első nagy munkáit, a Gyászt és a Bűnt, korai regényciklusát (Kocsik szeptemberben, Alsóvárosi búcsú, Szerdai fogadónap, A másik mester), kortársként olvastam már legnépszerűbb regényét, az Iszonyt, megkínlódtam a nagy nemzedékregény, a három generáció történetét elbeszélő Égető Eszter szépségének befogadásáért, de most éreztem először, hogy valami egzisztenciálisan fontosat, hozzám szólót mond az író. Megsejtettem a mű önéletrajzi fogantatását, láttam az anyagformálás kvalitását, s hosszan rezonált bennem a tanítás, amely a keresztény szeretet gyakorlását teszi meg a legfőbb emberi értéknek, az emberi együttélés kovászának: a sánta embert, Ferit és a „sánta emberiséget” csak a részvét, a kinyújtott, mellre húzó kéz, a közös sorsvállalás mentheti meg a pusztulástól. Azóta csaknem harminc év telt el. A nagy mű, a jó regény, a kitűnő olvasmány emléke megmaradt bennem. A kérdés azonban az, hogy az elmúlt három évtized olvasmányélményei, irodalmi fejleményei, a világirodalom és a hazai széppróza újabb termékei nem kezdték-e ki a hajdani olvasmányélményt. Amire válaszolnunk kell: érvényes-e a mű a mai olvasó számára, avagy eljárt fölötte az idő, netán már létrejötte pillanatában idejétmúlt eszméket és avitt esztétikai normákat követett. Mindenekelőtt próbáljuk elhelyezni megjelenését és fogadtatását a kortárs magyar irodalomban. A hatvanas évek első fele, közepe Németh László számára — annak ellenére, hogy művei, korábbi regényei, drámái és tanulmányai újból megjelennek — még fenntartásokkal, gyanakvásokkal teli idő. Nemcsak a hivatalos irodalompolitika és a marxista irodalomkritika nézi gyanakvással munkásságát, hanem még az olyan választékos ízlésű és igazságosan ítélkező kritikus is, mint Rónay György A kísérletező emberről 1964-ben, az Új írásban megjelent kritikájával súlyos sebet ejt az írón. Az 1965-ös év magyar regénytermésének átlagát a földhözragadt szemléletet, az avult esztétikai elveket követő írók (pl. Balázs Anna, Galabárdi Zoltán, Hidas Antal, Kovái Lőrinc, Molnár Géza, Nádass József, Sándor Kálmán, Sásdi Sándor, Szilvási Lajos, Túri András, Urbán Ernő stb.) új művei uralják. Ugyanakkor jelentkeznek már azok az írók is, többnyire fiatalok, akik tágítani akarják az irodalompolitikai elvárás, a szocialista realizmus merev kereteit, és problémalátó érzékenységük, az újszerű kifejezési formák iránti vonzódásuk már sejteti a magyar széppróza közeli átalakulását, új esztétikák térhódítását 73
