Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Pomogáts Béla: Az irodalom mint integrációs erő
Pomogáts Béla Az irodalom mint integrációs erő A .............................................................................. JL JL mögöttünk álló kommunista diktatúra utolsó évtizede az irodalom és a szellem szabadságharcának korszaka volt. Azóta ez a szabadságharc történelmi sikerrel járt, s a kemény gazdasági kényszerekkel együtt valósággal kierőszakolta a történelmi jelentőségű politikai változásokat. Az irodalom és a kultúra visszaszerezte hosszú évtizedeken keresztül nélkülözött autonómiáját, ennek az autonómiának a visszaszerzése ugyanakkor még erőteljesebben veti fel azt a hagyományos kérdést vagy dilemmát, hogy tudniillik az irodalomnak a jelen körülményei között a politikai vagy a művészeti szférában kell-e elhelyezkednie, egyáltalán van-e és kell-e „átjárás” a két szféra között. Más szóval, az íróknak a politikában, publicisztikában is vagy csupán a szépirodalmi alkotó munkában kell-e feladatokat, küldetést vállalniok. A kérdésfeltevés, szeretném hangsúlyozni, nem új, tekintettel arra, hogy irodalmunk, a többi közép- és kelet-európai irodalomhoz hasonlóan, szinte mindig arra kényszerült, hogy a nemzet sorskérdéseiben állást foglaljon, éspedig nemcsak művészetként: erkölcsi és esztétikai értékek létrehozása által, hanem közvetlenül a politika színpadán. így történt ez az 1956-os forradalomhoz vezető hónapokban vagy a hetvenes és nyolcvanas években, midőn a magyar irodalom a nemzet elemi érdekeit sértő hatalommal szemben volt kénytelen felemelni óvó szavát, és megszervezni a szellemi ellenállás rendszerét. A közéleti és politikai szerepvállalással egyidejűleg megfogalmazódott olyan igény is, amelynek értelmében az írónak nem a néptribun vagy a barrikádharcos szerepet kell vállalnia, hanem az alkotás belső körében kell dolgoznia, érvényes erkölcsi és esztétikai értékeket kell létrehoznia. Minthogy ezek az értékek minden politikai kiállásnál és szerepvállalásnál eredményesebben szolgálják a nemzet mentális épségének és szellemi önazonosságának védelmét. Nem szeretném különösebben kiélezni az úgynevezett „politizáló” és az úgynevezett „értékteremtő” irodalom polémiáját, illetve ellentétét, ez az ellentét ugyanis, véleményem szerint igazából nem is létezik. Csak megállapítanám, hogy ezek a polémiák a jelenben is élnek, legalábbis az írószövetség körül zajló eszmecserék és a különféle írói táborok között végbemenő csatározások erre vallanak. Bőven vannak írók, akik boldogan vonulnak vissza az alkotó munka benső körébe, és akadnak politikai erők, tulajdonképpen mindkét oldalon, amelyek szívesen terelnék el az irodalom képviselőit a politikai döntéshozó mechanizmusok közeléből és a közvélemény befolyásolásának eszközeitől. Az irodalom közéleti szerepvállalása körül folyó vitákat mindenesetre erősen befolyásolja az a tény, hogy a nyolcvanas évek végétől rohamos tempóban kezdett kiépülni a hosszú évtizedeken keresztül elfojtott magyar politikai kultúra, és ez az irodalmat mintha tehermentesítette volna a korábban kényszerűen elvállalt és elvégzett közvetlen politikai szerepvállalástól. Eléggé közismert, hogy alig néhány esztendővel ezelőtt az ország egyetlen komolyabb politikai fóruma az írószövetség közgyűlése volt, az íróközgyűlés ebben az 61
