Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Pomogáts Béla: Az irodalom mint integrációs erő
időben virtuális parlamentként működött, tekintettel arra, hogy a valóságos országgyűlésnek legfeljebb dekorációs szerep jutott a posztsztálinista hatalmi struktúra homlokzatán. Azóta viszont kiépültek a hazai demokratikus politikai kultúra alapjai, illetve ennek a kultúrának az eszköz- és feltételrendszere: az alkotmányos hatalomgyakorlás, a jogállamiság, a társadalmi érdekcsoportok független érdek- képviseletei, maga a többpártrendszerre alapozott politikai mechanizmus, illetve a politikai pártok mellett számos autonóm társadalmi szervezet és mozgalom. Ugyancsak kiépült az a széles körű politikai nyilvánosság, amely talán a mai magyar fejlődés legmeggyőzőbb eredményeit hozta, helyreállítva a szólás- és sajtó- szabadságnak azokat a normáit, amelyeket az európai demokratikus fejlődés megszabott az elmúlt több mint száz esztendő során. Az irodalom politikai szerepvállalása ilyen körülmények között szinte feleslegessé vált, elvégre, ha a magyar országgyűlés a jogállamiság és a politikai pluralizmus elvének megfelelően működik, nincs szükség arra, hogy az írószövetség közgyűlései kvázi-parlamentként működjenek. Valóban, az irodalmi élet szereplőinek általános meggyőződésévé vált, hogy az irodalom vonuljon vissza az alkotói lét jól megérdemelt csendjébe, és a hivatott politikusoknak engedje át a közügyeket. Legfeljebb néhány parlamenti vagy kormányzati szerepet vállaló író ragaszkodott továbbra is a korábbi erősen politikai szerepvállaláshoz, ők azonban már inkább politikusok voltak, mint írástudók, s közéleti szereplésük során mintha valóban lemondtak volna arról a türelmes és nyitott magatartásról, valamint árnyalt fogalmazásról, amely együttjár az írói léttel. Csakhogy időközben kiderült vagy kezd kiderülni, hogy azok a nézetek, amelyek radikálisan elutasítják az irodalom, egyáltalán a kultúra közéleti szerepvállalását, kissé korán érkeztek. Talán még nem tartunk ott, hogy az írók békésen hazatérének műhelyeikbe, kikapcsolják a rádiót, és pusztán az alkotómunkával foglalkozzanak. A magyar közélet utóbbi egy esztendeje számos olyan eseményt és jelenséget produkált, amelyet maguk az írók sem hagyhatnak figyelmen kívül. A politikában eluralkodó ellenségeskedés, a fellépő ideológiai és politikai szélsőségek, a közvélemény manipulálására törekvő politikai erők mind megkövetelik, hogy a szellem embere - igaz, nem próféták vagy barrikádharcosok módjára — számot vessen velük, megítélje őket, és ha kell, szembeforduljon velük. Az irodalom és a kultúra alighanem ismét a magyar (független) értelmiség közéleti helytállásának és intellektuális stratégiájának a része lett. Bizonyára nem véletlenül szaporodtak el az utóbbi hónapokban a kultúra autonómiáját szűkítő intézkedések vagy a szélsőséges provokációk ellen fellépő írói memorandumok és tiltakozások. Az aláíróik szinte mindig ugyanazok, mint a nyolcvanas évek értelmiségi memorandumaié. Ez is arra vall, hogy az irodalom, a szellem emberei indítva érzik magukat arra, hogy megint fellépjenek a közélet küzdelmeiben, szinte ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek a nyolcvanas években — a kulturális diktatúra ellen vívott átfogó harcok idején — egyszer már beváltak és sikert szereztek. Éppen ezért óvatosabb volnék annak megállapításában, hogy az irodalom most már, hogy visszaszerezte autonómiáját, nyugodtan elhelyezkedhet az alkotómunka benső köreiben. Az irodalom, a kultúra embereit éppen a birtokba vett autonómia kötelezi arra, hogy a közélet porondján is fellépjenek minden olyan törekvés ellen, amely az ország békéjét és fejlődését, a szabadság teljesebb kibontakoztatását veszélyeztetheti. Nemcsak idehaza, hanem a szomszédságban tapasztalható veszélyekkel szemben, tehát az ellen az erőszak és gyűlölködés ellen, amely a kárpát-medencei magyar kisebbségiekre nézve jelent fenyegetést. 62
