Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 9. szám - Lányi András: Elválaszt, ami összeköt

települések között húzódtak, hanem az egyes családokon belül, és igazság szerint: a lelkekben. Az ebből származó meghasonlás szolgál a nemzeti ellenségeskedés számára máig kiapadhatatlan energiaforrás gyanánt. Az idegenné lett más nemzetiségen ugyanis mindenki azt kéri számon, amit múltjából, szívéből, és emlékezetéből törölnie kellett. Azt gyűlöljük a másikban, amit többé nem mondhatunk a magun­kénak, bár egykor hozzánk tartozott, vagy hozzátartozott a közös (utólag feloszt­hatatlan) hagyományhoz. A nemzeti kisebbségek elnyomásában pedig az az igye­kezet jut kifejezésre, mellyel saját önazonosságunk alapvető, ám utóbb elidegenített elemeitől igyekszünk (kényszerültünk) megszabadulni. Amitől megfosztanak vagy megfosztottuk magunkat, arról könnyen vélhetjük, hogy valaki másé lett. Ezért érzi a térség valamennyi nemzetisége, hogy a nagy osztozkodásnál szomszédai megrövidítették, és az adósai maradtak. Meg is ragad­nak minden alkalmat a törlesztésre, így szaporítva tovább a kölcsönös sérelmeket. A magyarság számára a bajonettel kiszabott országhatárok bizonyultak elfogad­hatatlannak, mivel honfitársaink millióit tették másodrendű állampolgárrá a szi­gorúan nemzeti alapon szervezett — és éppen ezért most továbbosztódó — új álla­mokban. De veszítettek a Kárpát-medence újrafelosztásának „nyertesei” is: amit mi, magyarok a térben, ők ugyanazt az időben — a múltban. Az együttélés felmon­dásával ugyanis lényegében elveszítették mindazt, ami egy teljes évezred történe­te során belőlük és általuk lett magyarrá — azaz a magyar kultúra és államiság részeként realizálódott. Ez, tudva-öntudatlanul, talán a legfőbb motívuma a ma­gyarok iránti már-már megmagyarázhatatlan ellenszenvnek és neheztelésnek. (A kolozsvári Mátyás-szobor román feliratozásának esete épp erre utal.) Ráadásul az első világháborút követő rendezés az erőszakon kívül egyéb hatásos eszközt nem biztosított számukra a nemzetállami integrációhoz. Az új határok és a megváltozott erőviszonyok korlátozták vagy eltorzították a tárgyalóasztaloknál összeházasított rokonnépek nemzeti fejlődését, arra ellenben nem kínáltak igazi esélyt, hogy valamiféle új — csehszlovák, jugoszláv — államnemzet egységében oldódjanak fel. A csalódás és kudarc, mellyel a térség népeinek szembe kellett nézni nemzetál­lami törekvéseik érvényesítése során, azt a gyanút táplálta bennük, hogy nemze­tépítő törekvéseik valamiféle titkos ellenség munkálkodása következtében hiúsul­nak meg. És mi egyéb lehetne az, mint „ők”, akik nem „mi” vagyunk: az országhatárokon belül élő, de az államnemzetbe nem, vagy nem kellőképpen integrálódott idegen népesség? A köztünk élő idegen azért is hasonlíthatatlanul alkalmasabb céltáblája az agresszív nacionalizmusnak, mint egy szomszédos nem­zet, mert gyenge és kiszolgáltatott helyzete folytán alig jár kockázattal, ha rajta vesznek elégtételt, míg a szomszéd országok közötti nyílt ellenségeskedés súlyos háborús és egyéb kockázattal jár. Úgy tűnik, a kelet-európai nemzetállamok hallgatólagosan könnyebben veszik tudomásul egymás soviniszta törekvéseit, mint a fennhatóságuk alá eső kisebbségek kétségbeesett igyekezetét, hogy meg­őrizzék kollektív identitásukat. Az úgynevezett utódállamokban Trianon mintegy predesztinálja az ottrekedt sokmilliós magyarságot „az idegen, mint belső ellen­ség” szerepkörére — hiszen ők domináns helyzetüket elveszítették, tehát feltételez­hető róluk az ellenséges reagálás vagy érzület, tehát jó lesz velük vigyázni. így szüli a gyanakvás a gyűlöletet. Ugyanezt a szerepet Magyarországon csak a zsidóság játszhatta el, mivel más számottevő kisebbség nem maradt az új ország­határokon belül. A kisebbségek üldözése, elnyomása, kifosztása és a velük szemben időről-időre elkövetett véres atrocitások azután fenntartják az ellenségeskedést, éspedig első­58

Next

/
Oldalképek
Tartalom